A baszk Loyolai Szent Ignác
A jezsuita rend megalapítója, Loyolai Szent Ignác, a közvéleményben általánosan elterjedt nézett ellenére nem spanyol, hanem baszk származású volt. Baszk születése és a szülõföldjén eltöltött idõ rendkívül nagy mértékben formálta és meghatározta a késõbbi életét, gondolkodás módját, hitéletének kialakulását, általános viselkedését és mindennapi szokásait.
A közbeszédben, de sajnos a szakirodalomban is, sokszor úgy emlegetik Loyolai Szent Ignácot, mint spanyol embert, noha ez nem igaz, mert ugyan Szent Ignác a spanyol király alattvalója és hûséges, elkötelezett katonája, de születése szerint baszk volt. A baszksága sokkal többet jelentett számára és jelent az utókor kutatóinak, mint az a felületes szemlélõ gondolná. Szent Ignác egész lényét és gondolkodást az õsi baszk tradíciók és a hagyományos baszk családi gondolkodás határozta meg. A Szent Ignácot ért alapvetõ, jellemformáló események és történések, a szülõföldjén eltöltött évek határozták meg az egész késõbbi személyiségét, ha nem ismerjük a baszk gyökereit, csak hézagos elképzelésünk lehet a Jézus Társasága megalapítójáról. A kortársai természetesen tisztában voltak a baszk származással és sokszor ennek a tudatában formálták a viszonyukat Szent Ignáchoz. Egész életében megõrizte baszk tulajdonságait, híres koncentráló képességét, gondolkodó elméjét, sajátos vonása volt, hogy lassan, de merészen haladt a terveiben, magabiztos volt, de szerénynek mutatkozott.
Talán mielõtt elmélyülnénk Szent Ignác baszk vonásaiban, érdemes röviden megismerkedni közelebbrõl a baszk nép történelmével, nyelvével, kultúrájával és szokásaival.
Mint olyan sok nép eredete és õstörténete, a baszkok származása is elég ismeretlen, csupán homályos feltételezések és ködös teóriák láttak napvilágot, de a pontos eredetüket nem ismerjük. Az egyik teória szerint, mintegy 4 ezer évvel ezelõtt az indo-európai népekkel együtt érkeztek a jelenlegi lakóhelyükre. Egy másik elgondolás alapján azonban az Ibériai félsziget õslakosainak tekinthetjük õket és már 30 ezer éve élnek a lakóhelyükön. A legfantáziadúsabb elképzelés szerint az egykori atlantisziak leszármazottjai, de egy tudományos elmélet szerint a baszkok az elsõ modern emberek, a cro-magnoni vadászok utódai, akik elûzték a neandervölgyiieket és késõbb meghódították egész Európát. Az mindenesetre elgondolkoztató tény, hogy a mezolitikum embereinek festett barlangos elterjedési területe teljesen egybeesik a baszkok egykori szállásterületeivel.
Az írott történelem szerint a baszkok meghódításával a kelták, majd a rómaiak próbálkoztak, kevés sikerrel, a római uralom alatt a baszkok megtartották a hagyományos törvénykezésüket, és csupán inkább kereskedtek a rómaiakkal. Persze az is tény, hogy a baszkok hegyes-völgyes területe nem jelentett valami nagy kihívást a rómaiak számára. A baszk vidéken a rómaiak csupán egy nagyobb várost alapítottak, a vidéket meghódító, Pompeius római császárról nevezték el és ma Pamplona néven ismert. A római krónikák azonban még dícsérõleg megemlékeznek egy baszk kohorszról, akik hosszú éveket töltöttek el a britanniai Hadrianus fal védelmével.
A népvándorlás korában sem a gótok, sem a frankok nem tudták meghódítani a baszkokat. A baszkok hõsies ellenállásának és függetlenséget szeretõ törekvéseinek, irodalmi lenyomata az ófrancia nyelvû eposz, a Roland ének, amely elbeszéli Nagy Károly frank király seregeinek a vereségét a Roncesvalles-hágon, amelyet a baszkok mértek a frankokra. A baszkok megkeresztelkedése a IX-XI. században történt meg, bár elég felszínes módon mégis késõbb az iszlám terjeszkedésekor a baszk föld nyújtott menedéket a keresztény menekülteknek. Noha létezett egy kis baszk iszlám állam is Banu Qasi vezetésével is. A baszk történelem csupán egyetlen, jól megszervezett baszk államról tud, ezt a XI. században Nagy Sancho (ur. 1000-1035) szervezte meg Navarrában. A XII. századtól kezdve a Navarrai Királyság függetlensége a kasztílliai, francia és angol támadások következtében fokozatosan megszûnt. Araba és Guipózkoa baszk tartományok 1199-ben kerültek kasztíliai uralom alá, 1379-ben Bizkaia követte õket, majd 1512-ben -Alsó-Navarra kivételével- az egész Navarrai Királyság Kasztíllia része lett. Azonban a kasztílliai uralom tényleges belsõ autonómiát garantált a baszkoknak, a király a Juntas Generales (Általános Kormányzat) szervek révén oklevéllel megerõsített független kormányzatot engedélyezett, ezek révén a baszkok bizonyos fokú törvényhozási, gazdasági és katonai függetlenséget élveztek.
Az egykori baszk nyelvterület a Pirenneusok két oldalán: délen az Ebro folyótól, északon Aquatániáig terjedt. Ez a terület mára összezsugorodott, Baszkföld -Euskal Herria- két különbözõ államhoz tartozó részekre oszlik. Az északi rész -Iparralde- Franciaországhoz tartozik, ma ez a Pyrénées Atlantiques megyében három körzet, amelyek baszk és francia nevei a következõk: Lapurdi/Labourd, a fõvárosa Bayenne, Benafarroa/Basse-Navarre, a fõvárosa Donibane Garazi/Saint Jean de Port és Zuberoa/Soule, a fõvárosa Maule/Mauléon. A déli rész -Hegoalde- Spanyolországhoz tartozik, ez a történelmi terület négy részre oszlik, amelyek baszk és spanyol nevei a következõk: Bizkaia/Vizcaya, a fõvárosa Bilbo/Bilbao, Araba/Arava, a fõvárosa Gastiez/Vitoria, Gipuzkoa/Guipózkoa, a fõvárosa Donostia/San Sebastian és Nafarroa/Navarre, fõvárosa Irunea/Pamplona. Ezek a tartományok alkotják a Baszk Autonóm Közösséget, amely önkormányzati függetlenséget élvez a Spanyol Királyságon belül.
A baszk nyelvnek -euskara- nincs kapcsolata semmilyen más ismert nyelvvel az eredete is teljesen ismeretlen, valószínûleg a régi ibér nyelv maradványa. Az euskara nem indo-európai nyelv, noha erõs indo-európai hatások érték a spanyol és a francia nyelv részérõl, más európai nyelvekkel való rokonítási kísérletek sikertelennek bizonyultak. Délibábos nyelvészek a magyarral is próbálták rokonítani, de bizonyosan csak egy baszk szót használunk nyelvünkben, a bizarr kifejezést, amely a francia közvetítésével honosodott meg nálunk.
A baszk nyelvet több, mint 800 ezren beszélik, Spanyolországban közel 700 ezren, Franciaországban 80 ezren, a többiek az Észak- és Délamerikába a kivándorolt csoportok. Nyolc fõ nyelvjárást különböztetnek meg benne, nyelvtani alakokban igen bõvelkedik, különösen gazdag a baszk nyelv az igei ragozásban. Ezekbe az alakokba a személyes névmás beleolvad, ezért van a sokféle igeragozási csoport. A baszk nyelvnek külön formái vannak az egyenlõ társadalmi rangú és a különféle társadalmi rangú, valamint a férfiak és a nõk közt használatos beszédhez. A baszkok magukat euskaldunának nevezik, ami férfit jelent, valamennyi más nemzetbelit, így a spanyolokat és a franciákat is, egyaránt erdáldunának, vagyis jövevénynek nevezik, ami önmagában is õsiségük bizonyítéka ezen a vidéken. A baszk nyelv megõrzésében az egyház alapvetõ szerepet játszott, a baszkföldi négy püspökség támogatta a baszk nyelv használatát az egyházi életben. Az õsi Albret királyi család megbízásából a XVI. században a reformáció hatására fordították le a Bibliát baszk nyelvre, amely 1571-ben jelent meg nyomtatásban. A baszk irodalomban a mai napig a vallásos témák dominálnak, egyébként az elsõ baszk nyelvû nyomtatott könyv az 1545-ben megjelent versgyûjtemény. A baszk nyelv mûvelésében nagyon fontos szerepet játszottak, az egyszerû baszk parasztok által elõadott színjátékok: a pastorilesek.
Baszk nyelvû részlet: 'Loiolako Inigo Lopez Loiolako Dorre-Etxean 1491an jaio zen, Errege Katolikoek, Granada hartzean, Iberia penintsula berriz hartu baino, eta, Kristobal Kolon Amerika deskubritzen hasi baino, urte bete lehenago. (Inigo Lopez Loyola, a loyolai várkastélyban született 1491-ben, egy évvel azelõtt, hogy a Katolikus Királyok visszafoglalták Granadát, az utolsó mór bástyát az Ibériai félszigeten, és egy évvel azelõtt, hogy Kolombusz Kristóf felfedezte Amerikát)
A baszkok általában középtermetûek, izmos felépítésûek, élénk, de makacs gondolkodásúak, vidámak, de hirtelen indulatúak. Antropológiailag nem egységes megjelenésûek, mert a spanyol baszkok hosszúfejûek (dolichocephal), a francia baszkok ellenben rövidfejûek (brachycephal). Szent Ignác élete végéig megõrizte szülõföldje lakosainak jellegzetes vonásait, ez könnyen megállapítható a halotti maszkja vagy a már életében elkészült festmények alapján. Régebben két alapvetõ foglalkozást ûztek: az állattenyésztésen alapuló földmûvelést és a halászatot, de igen elterjedtek köztük a vaskohászati mesterségek is. Egykor szinte nem is voltak társadalmi különbségek a baszkok között, ugyan voltak nemesek, de ez valójában inkább viselkedési modort adott, mint anyagi elõnyöket. Xavéri Szent Ferenc is a kezdeti párizsi idõszakban, azért nézte le Szent Ignácot, mert szerinte nem adott a hagyományos baszk jó modorra és megjelenésre. A hagyományos baszk felfogás meglehetõsen liberális, a spanyol királyt is csak Biscaya urának nevezik.
A baszkok hagyományosan katolikusak, de a pogány kori hiedelem világuk és babonáik máig élnek. A vallásosságuk mellett meglehetõsen szabados felfogásúak a nemi erkölcs területén. Az életmódjuk minden tekintetben patriarkális, az elsõszülöttek öröklik a családi vagyont, legyen szó akár fiúról, akár leányról.
A baszk emberek féltékenyen õrizték meg olyan hagyományos népi szokásokat, mint a táncok, dalok és népi ünnepségek, népszerû sportok és más kulturális események. Például jellegzetes baszk sport, a pelota.
Az õsi, pogány kori baszk mitológia nagyon élénken megmaradt, mint a szokásokban, mind a gondolkodásban, egyik mai is látható példája, hogy karácsonykor az Olentzero (Szénégetõ) hozza az ajándékokat a gyerekeknek.
Szent Ignác õsi baszk nemesi családból származott, a családi nevét a család egyik kastélyénak, a spanyol nevérõl kapta, ahol született. A loyolai várkastély kapuja felett, kõbõl kifaragva ma is látható az õsi családi címer: egy hosszú láncon függõ üst, aminek mindkét oldalába egy-egy ágaskodó farkas kapaszkodik egymással szemben. A címer ábrázolás spanyol nyelvû töredékei adják ki a nevet: lo[bos] y ol[l]a azaz farkasok és üst. Az üst a baszk nemesek általános jelvénye volt, a zászlóikra is felhímezték, annak jeléül, hogy jogukba állt a háborúkban csapatokat toborozni és azokat hadba vezetni, innen ered egyébként a Loyola családban gyakran használt katonai rang, a loyolai kapitány tisztsége. A farkasok, pedig a baszk hiedelem világban a bátorságot jelképezték.
Ha Szent Ignác családjáról beszélünk helyesebb az Onaz-Loyola nevet használni. Az õsibb ág, az Onaz család, amelynek az eredete a XI. századig nyúlik vissza, ez a család egyesült a fiatalabb Loyola családdal a XIII. században, 1261 táján, amikor Lope Garcia de Onaz feleségül vette Inez de Loyolát, mindketten elsõszülöttek, tehát a családi birtokok örökösei voltak. A lányuk, Inéz de Loyola, egy közeli rokonához, Juan Pérez de Loyolához ment nõül, 1280 körül, ebbõl a házasságból hét fiú testvér született. A családi legenda szerint ez a hét testvér, 1321. szeptember 19-én olyan vitézül harcolt a beotíbari csatában, hogy XI. Alfonz spanyol király, ennek emlékére új címert adományozott, egy aranyalapú pajzsot hét vörös csíkkal, ez lett az Onaz család címere. Majd összevonták a két címert, a két-két címert szimmetrikusan egymásmellé és egymás alá helyezték.
Egyébként a családi birtokok Giupózkoa tartomány, hegyes-völgyes termékeny vidékén feküdtek, az iraurgui völgyben. A völgy felett a kopár Izzaraitz hegy emelkedi, a völgyben gesztenye-, tölgy- és bükkerdõk között található Azpeitia városa, ennek a tõszomszédságában fekszik Loyola és innen nem messze állt, a család õsibb fészke az onazi várkastély, amely azonban mára már elpusztult.
Az édesanyja halála miatt félárván maradt Ignácot, a szomszédos Eguibar tanyán lakó, Maria de Garín, a helyi patkoló kovács felesége gondozta. Tõle és a gyerekeitõl tanulta meg a baszk szokásokat, tõlük hallotta a még akkoriban nagyon is elevenen élõ baszk mitológiai történeteket. A gyermek Ignác testvéreivel és barátaival nagyon sokat barangolt a dús bükkös erdõkben és a vashámorokban, meghallgatta a szénégetõk és a vasmunkások elbeszéléseit, ezek a foglalkozások Baszkföldön különösen elterjedtek voltak, mivel a bükk, a faszén égetésre különösen alkalmas anyag valamint a vidék régóta ismert vasérclelõhelyekben gazdag volt. Nagyon kedvelt baszk mesetéma az ördög és a kovács erõpróbája, a baszk mesék is megerõsítették Szent Ignác hitét, hogy az ember sorsa -Isten segítségével- befolyásolható.
A baszkok tudatában és a lelkivilágában a szellemvilág nem vált külön a valóságos világtól. A képzeletvilágukban minden 
természetes tárgyat, hegyet, dombot, völgyet és az erdõket különféle jó és gonosz indulatú szellemlényekkel népesítették be. Minden tárgynak megvolt a maga szelleme, amelyeken a baszk istenek uralkodtak. Talán az izlandiakon kívül nincs másik nép Európában, akik ennyire valóságosnak ható szellemvilággal rendelkeztek, mint a baszkok. A baszk mitológiában a legfelsõbb és mindenható istenség Mari, a nõi isten, aki a jót testesíti meg, uralkodik az elemeken, a szélviharokon és az egész Földön, a társa Maju vagy Sugaar a férfi isten, neki csak szimbolikus hatalma van. A rendkívül gazdag szellemvilágban jó tündérszerû lények és a többségben lévõ gonosz démonok uralkodnak: Aatxe (a vörös bika) a villámlásból kicsapó tûz szelleme, a Herensugue a barlangokban lakó emberevõ démon, ennek az egyik rokona a félszemû és féllábú hegyi szellem, a Torto, aki szintén emberevõ, a tyúkfejû kígyó testû Gaizkinj, a betegségek elõidézõje, Argui (a fény) az éjszakai halál szelleme, Guitzutso, a szõrõs medvetalpú erdei démon, Bildurraise, (a gonosz levegõ) a rémálmok szelleme, Maide szintén éjszakai szellem, aki elhagyott várakban és házakban kísért, Akerbeltz (a fekete kecskebak) a gyógyító barlangi szellem, Galtxagorri a szolgálatkész kobold, aki bogártestben lakik a gesztenyében. A szelídgesztenye élete végéig a kedvenc csemegéje maradt Szent Ignácnak, igen érdekes módon a sok önsanyargatás és a betegségei miatt nagyrészt elveszítette az ízlelõ képességét. Azonban a gesztenyét mindig nagyon szívesen fogyasztotta, ennek a jellegzetes ízét mindig felismerte, mert szülõföldjének gyümölcse, élénken megmaradt szívében, hiszen oly sokszor kapta gyermekkorában.
A szellemlények és gonosz démonok rendkívüli módon meghatározták a baszk emberek mindennapjait, gondolkodásukat és tetteiket. A kereszténység felvétele után a papok majd késõbb az állami inkvizíció, egyaránt megkísérelték megtörni a pogány hiedelem világot, de teljesen sohasem sikerült, a baszk mitológia néhány eleme beépült a keresztény (katolikus) hitbe, mondhatni, hogy inkultúrálodott a baszk szellemvilág. Szent Ignác lelki fejlõdésében bizonyára nagy szerepet kaptak az õsi mitológiai hagyományok, amelyeket átvett és felhasznált a saját keresztény hitében. Bizonyára a feltétlen és õszinte Mária tisztelete, részint visszavezethetõ a Mari baszk legfõbb istenség emlékéhez. A baszk mitológia jelenléte Szent Ignácnál tetten érhetõ a személyes pecsétjén is, mert a kereszttel megtoldott IHS feliratot, az egyik legõsibb baszk szimbólum a tüzes sugarakat kilövelõ napkorong fogja össze. A tüzes napkorong Ortzi, a baszk Zeusz vagy Jupiter saját jelképe, ami a jelenvaló, a látható dolgok szimbóluma, ellentétben Ilargiával, a hold istennõjével, aki a titkos, rejtett dolgok ismerõje és védelmezõje. Ortzi hatása könnyen azonosítható Szent Ignác tettre kész, a világot egyben megragadó felfogásában.
Szent Ignác szülõföldjérõl hozta a zene és a tánc szeretetét, már az otthoni várkastélyban tanult hangszeren játszani, de késõbb Arevalóban vált a kézzel pengetett lant, a vihuela mesterévé, és mint a baszkok többségének neki is kiváló énekhangja volt.
A baszkok körében rendkívül népszerûek a táncok, ez így volt Szent Ignác korában is. A nagyobb népünnepélyeken, vallásos felvonulásokon általában a nyitott körtáncokat járták. A dantzarik (hivatásos táncosok) vezetésével, akik a lépéseket mintegy elõtáncolták, a férfiak és a nõk egymás kezét fogva, félkört alkotva táncoltak. Ezeket a táncokat aurreskunak hívják, a fõbb fajtái: a gizon dantza és a soka dantza. Különösen Szent Ignác szûkebb hazájában Guipózkoa tartományban mûvelték a harci táncokat, az általában kivont karddal táncoló párosok vagy egyéni táncosok virtuóz lépéseket mutattak be a brokel dantza vagy a troquel dantza során, amelyek nyolc-kilenc koreográfiát tartalmaztak. A fényesebb ünnepeken a kardtáncok egyik különleges fajtája: az ezpata dantza került sorra, ez a tánc Szent Ignác korában már szorosan összeforrt a Szûz Mária tisztelettel, a táncosok a Szent Szûz védelmét jelenítették meg az elõadásukban. A tíz-tizenkettõ táncos hosszú kardokkal egymás mellett vagy rövid pengékkel, egymással szemben párbajt utánozva táncoltak. A szemtanúk szerint ezekben a táncokban Szent Ignác mindig kitûnt kecses mozgásával. A tánctudását Szent Ignác még idõsebb korában is megõrizte, egyszer az 1560-as években, Rómában felkereste egy régi baszk ismerõse, aki megkérte, hogy kedvéért énekeljen és táncoljon. Szent Ignác habozás nélkül teljesítette földije kérését, csak utána mondta, hogy ezután hasonlót már ne kérjen tõle, mert igencsak kimerítette a baszk harci tánc és a baszk éneklés.
Szent Ignác természetesen baszk anyanyelvû volt, ez élete végéig meghatározta a nyelvhasználatát. Valószínûleg a tanulmányai nyomán latinul tanult meg a legjobban, otthon a családban baszkul beszéltek, de a családi leveleit spanyolul írta, bár néha ha valamit különösen bizalmasan akart közölni, akkor azt baszkul írta. A spanyol nyelvtudása és stílusa, elég változó szinten mozgott, a levelekben néha elég körülményesen és nehezen fogalmazott, és nagyon sûrûn használta a gerundiumot (fõnévi igeneveket), mert a baszk nyelv után számára a spanyol igeragozás meglehetõsen személytelennek tûnt. Arról nem maradtak hiteles források, hogy franciául milyen szinten beszélt, de az olasz nyelvtudásáról sok anekdota is fent maradt. A kezdeti római években Szent Ignác naponta prédikált a rómaiaknak, de maga is érezte, hogy az olasz tudása bizony elég gyenge, ezért a késõbbi titkárát, az akkor még szinte gyermek Ribanedeirát vitte magával a prédikációira, hogy hallgassa és utána kritizálja meg. Ribadeineira anyanyelvi szinten beszélt spanyolul és olaszul, ezért Szent Ignác nem restellte a véleményét kikérni az ifjú kora ellenére sem. A kezdetekben arra is megkérte a fiút, hogy ha a prédikációban nagyon durva hibát vétene, akkor rázza meg a fejét, az anekdoták szerint Szent Ignác annyira rosszul beszélt olaszul, ami tulajdonképpen csak egy olaszosított spanyol nyelv volt, hogy a szerencsétlen Ribadeineira elszédült a prédikáció alatt a sok fejrázástól.
Szent Ignác egyik legfõbb baszk örökségeként a nagyon udvarias vendéglátását emelik ki, akárki járt nála látogatóban vagy vendégségben a legnagyobb figyelemben és udvarias kiszolgálásban részesült. A baszkok, mint általában a függetlenségükre büszke népek, nagyon barátságosan viseltettek a jó szándékú idegenek irányában. Egyébként a földjük is nagyon hamar a Santiago de Compostella-i zarándoklat az 'El Camino' útvonalába került. A vallásos 'turizmus' is kifejlesztette a baszkokban az idegenek iránti tiszteletet és megbecsülést. A korai, mintegy nyolcszáz éves baszk nyelvemlékekben is, olyan mondatok maradtak fent, mint a 'a házamban van szabad ágy' vagy 'sajnos minden szálláshely foglalt'. Szent Ignác, amikor tárgyalt mindenkit meghívott asztalához, még azokat is, akik csak átutaztak. Egyszerû szavakkal fejezte ki magát sohasem használt túlzó kifejezéseket, ennek ellenére kiváló társalgó volt, sohasem szakította félbe beszélgetõtársát, és hallatlan türelemmel hallgatta végig az üres szavakat is. Szent Ignác jelenlétével, viselkedésével és beszélgetéseivel igen vidám életet tudott varázsolni a kezdeti jezsuita idõkben, mindenkibe és mindenbe életet lehelt.
Szent Ignác életét és munkáit már könyvtárnyi kötetben feldolgozták, de még mindig marad számtalan kérdés, az egyes tudományágak sokkal adósak. Például nem készült el Szent Ignác mûveinek és a közel 8000 levelének filológiai kritikai értékelése vagy a szellemtörténészek nem dolgozták fel a baszk mitológia hatását a Lelkigyakorlatokban és sok más hasonló kérdést, amelyek segítenének közelebbrõl megismerni a baszk Szent Ignácot.
Bikfalvi Géza
