Koronkai Zoltán SJ

Nyomtatóbarát változatSend by email

A papság vagy szerzetesség gondolata elég későn vetődött fel bennem. Gyerekkoromban sosem álmodoztam arról, hogy pap legyek. Mozdonyvezető, huszár és hasonló foglalkozások lelkesítettek. Vallásosnak sem voltam túl vallásos, sőt 14-15 éves koromban volt egy atesita korszakom is, amit egy megtérés zárt le, amikor felismertem, hogy Jézus Krisztus nem egy mesefigurája, amit a nagymamám, vagy anyukám találtak ki, hanem élő személy. De pap vagy szerzetes még ekkor sem akartam lenni. Az álmom az volt, hogy villamosmérnök leszek és családapa sok gyerekkel. Ez a terv nagyon lelkesített és minden erőmmel ennek megvalósításán fáradoztam. Felvettek az egyetemre, jól tanultam, közben igyekeztem jó keresztény lenni, tagja voltam több közösségnek (pl. Műegyetemi Katolikus Közösség, Egyetemi Lelkészség, Kulcsosok közössége Esztergomban). Igyekeztem minél több lányt megismerni, hogy majd az optimális feleséget kiválasszam.  

Amikor a Műszaki Egyetemre jártam többször megérintett az az evangéliumi részlet, amikor Jézus találkozik a gazdag ifjúval, és azt mondja neki: 'Menj, add el mindenedet, árát oszd szét a szegények között, aztán, jöjj és kövess engem!' Valahogy éreztem, hogy ez nekem is szól, de ugyanakkor féltem is attől, hogy valóban így van. 'Miért pont én? Hívj mást!' -lázadoztam- 'nekem más terveim vannak.' Próbáltam saját magamat is meggyőzni, hogy Isten terve számomra az, amit én akarok (nagy család, kutatómérnökség). Bár nagy kedvem volt az Evangélium hirdetésére is, de mégis a saját terveimhez jobban ragaszkodtam. Szakmámban egyre sikeresebb lettem. Az egyetem elvégzése után elkezdtem a doktoranusz képzést, cikkeim jelentek meg és konferenciákon adtam elő. Egyre több minden kötött a megkezdett utamhoz (itt a szakmai öméletrajzomat olvashatod). 'Nem az nem lehet Isten akarata, hogy mindezt feladjam, hisz olyan sok talentumot kaptam a kutató munkához'- győzködtem magam.

Bármennyire is próbáltam magam meggyőzni, hogy az a legjobb, amit épp csináltam és terveztem, mégis újra és újra felmerült bennem a kérdés: vajon Jézus is ezt várja-e tőlem?    

Vajon ez az az út, ahol én a legtöbbet adhatom? Megkérdeztem magamtól: Miért csak szabadidőmben foglalkozok azzal, amit a legfontosabban tartok, a közösségépítéssel, az Egyház közvetlen szolgálatával? Mit tehetnék többet Istenért, az Egyházért az emberekért? Ez a legtöbb, amit én tehetek? Feltettem a kérdést, mire van ma szüksége az emberiségnek? Mire van szüksége ma a magyarságnak? Be kellett lássam, hogy a XX. század végi emberiségnek nem az a legnagyobb problémája, hogy nincs elég jó számítógépe, nincs elég fejlett távközlése. Csodálatos eszközeink vannak, csak épp nem tudunk bánni velük. A szívek, az emberi szívek mélyén van az igazi hiány. De mennyien vannak azok, akik azt a Jézus Krisztust hirdetik aki képes betölteni a szívek mélyén lévő ürességet? 

Két dolog vonzott és szenvedtem a kettőség miatt. Újra és újra választottam az egyiket, a családos életet és a mérnöki karriert, de nem adott tartós békét. Viszont sosem volt erőm, hogy a másikra igent mondjak.

A fordulat egy lelkigyakorlat során történt meg bennem. Csendben és az imádságban megtapasztaltam, hogy Isten szól. Mélyen átéltem, hogy Isten nagyon jó és nagyon szeret engem. Ő a legjobbat akarja adni nekem. Az Ő terve a legjobb számomra. Felismertem, hogy az a Jézus hív a radikális követésére, apostoli életmódra, aki mindennél jobban szeret engem, aki mindenét, a legdrágábbat, az életét értem adta a kereszten. Lehet-e egy ekkora szeretet hívására nemet mondani?

Nagy belső békét és örömet jelentett számomra, amikor kimondtam az igent. A nyugtalanság, ami korábban mindig bennem volt az eltűnt. Most (2007) 11 év után is  úgy érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

Az hogy jezsuita lettem az ennek a történetnek a szerves folytatása, kibontakozása. Fokozatosan értettem meg, hogy pontosan milyen formáját is jelenti az apostoli életnek a hivatásom. Először egyházmegyés kispap lettem majd több év szeminárium után jelentkeztem jezsuitának. Már amikor a papságról döntöttem Szent Ignác és a jezsuita rend története nagyon lelkesített, de évek kellettek, hogy elteljenek, amire tisztábban láttam, hogy Ignác a fiai közé hív, és az a kezdeti vágy, hogy radikálisan kövessem Krisztust az a Jézus Társaságában realizálható számomra legjobban. Az évek során megtapasztaltam, hogy Jézusra valóban lehet számítani. Az Úr jó pásztorként vezetett és mutatta az utat. Képessé tett sok olyanra, amire a saját erőmből nem lettem volna képes. Csak az Ő szeretete és kegyelme által tudok feleség és gyerekek nélküli életet élni és szeretni ezt az életformát. A cölibátus, mely egykor elviselhetetlen tehernek tűnt, ma életem szerves része, és lehetőség, hogy jobban Istené lehessek és teljesen az ő népét szolgáljam. Nagyon vágyom erre, ez életem egyik központi vágya.

Ma jezsuita vayok, de az Úr hívására való figyelem nem ért véget azzal, hogy a rendbe beléptem. Naponta újra és újra igent kell mondani arra a hívásra, amelyet egykor kaptam. Ha nem mondom ki az igent, akkor lassan elszürkül az életem és más vonzások bűvkörébe kerül (pl. a nők mindig vonzóak maradnak a szerzetes számára is, ahogy egy házas férfi sem csak a saját feleségét találja vonzónak). A hűség kis dolgokhoz való hűségből épül fel, mint a napi ima, feladatok ellátása stb. De nem csak a nagy hivatásra kell igent mondani, hanem naponta kell keresni az Úr új hívásait. Isten szeretete kreatív és az ember mindig csak zarándok marad az isteni szeretet ösvényén. Ha megállunk, akkor már nem vagyunk ezen az ösvényen. A jezsuita különösen is zarándok, mint az az ember, aki először volt Jézus társa közöttünk. Zarándokok vagyunk a mindig nagyobb Szeretet szolgálatának ösvényén.