Tanúságtétel a jezsuita hivatásokért való virrasztáson

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Gyorgyovich Miklós vagyok, 27 éves, bő egy éve házas, és Isten kegyelméből egy kisfiú apukája, aki várhatóan február elején fog megszületni. Szociológia szakon végeztem a Pázmányon, és ugyanitt ismertem meg feleségemet is, Elvirát. Civilként az Ökumenikus Ifjúsági Alapítvány irodájában dolgozom mint katolikus munkatárs, de az életemnek egy másik meghatározó pontja a jezsuita lelkiségre épült Szentjánosbogár Közösségben való részvétel, csoportvezetés.

Jelen pillanatban magamat és ezt a Közösséget képviselem.

Tanúságot tenni megtisztelő, egyben felelősségteljes feladat. Véleményt nyilvánítani egy szervezetről, jelen esetben egy szerzetesrendről, egy közösségről, és valamilyen módon magáról Jézusról. Azt hiszem, tévedés lenne azt gondolnom, hogy csupán most, ebben a néhány percben teszek tanúságot a jezsuitákról, az általuk képviselt és tanított lelkiségről, amely egyben alapját képezi a közösségem, a Szentjánosbogár Mozgalom pedagógiájának is. Úgy vélem, az életemnek, a tetteimnek, csoportvezetőként pedig vezetettjeim felé történő szolgálatomnak és végső soron magának a hitemnek kell tanúságot tennie mind itt, de az utcán is, a közösségi életemben, ahogy a magánéletemben is, mert bár sokszor elbukom, akár naponta többször is, de ha erre a folytonos tanúságtételre legalább nem törekednék, hazugság lenne mindaz, amiről ma beszélni szeretnék. Tetteimmel nem csak magamat, de a családomat, a közösségemet, és akár ismerik kötődésemet a körülöttem lévők, akár nem, a jezsuitákat, és magát a kereszténységet is képviselem.

Hogyan látjuk mi, fiatalok a jezsuitákat? – szólt a kérdés, amikor felkértek, hogy mondjak pár szót.

Több ezer fiatal egyedi tapasztalatairól nem beszélhetek, azt azonban tudom, hogy zömében gyermekekből, kamaszokból és fiatal felnőttekből álló közösségünk valószínűleg nem létezne, vagy egészen más minőségben élne, ha annak idején, éppen 20 évvel ezelőtt egy „véletlen” során (amit én inkább Gondviselésnek hívok) nem találkozunk a szent ignáci lelkiséggel. És nem találkozunk e lelkiség egyik képviselőjével, Sajgó Szabolcs atyával, aki átadta és mára már számos jezsuitával együtt közösen biztosítja számunkra mindazt a lelki hátteret, amely alapját képezi minden programunknak, a klubjainknak, és legfőképpen személyes kapcsolatainknak is.

Úgy vélem, ebből a lelkiségből a legegyértelműbb, a legtöbbünk által megtapasztalt pont a másik ember személyiségének tőlünk telhető legjobb elfogadása. Ha egy szóval kellene jellemeznem, hogy mit mondanak a fiatalok egy-egy tábor után, akkor az elfogadást választanám. Úgy vélem, ez lelkiségünk karizmája is egyben, amely egyértelműen az ignáci pedagógiából vezethető le. A szemlélődés pedagógiájából. A világ, az Isten, az emberek, saját tetteink, személyiségünk szemléléséből, a teremtett világra és az ember egyediségére történő rácsodálkozásból. Ez az, amiért magam is megmaradtam ebben a mozgalomban. Nem voltam népszerű az általános iskolában. Egy gyermekkori trauma miatt sokáig dadogtam, és egyéb akkori külsőségek miatt is tökéletes alanya voltam bármilyen élcelődésnek, ami odáig fajult, hogy teljesen elhittem, amiket rólam mondtak a tanárok és diákok egyaránt, „értéktelen vagy, semmi nem lesz belőled fiam”. Szabályos sokként hatott rám, amikor 11 éves koromban a közösség akkori csoportvezetőinek közvetítésével tudtomon kívül találkoztam az ignáci lelkiséggel. Mivel addigra már megcímkézett „semmire kellő” voltam, ennek megfelelően is viselkedtem, azonban sikerült mögém látnia a vezetőimnek, az akkori tábori papnak, táborvezetőnek, és rajtuk keresztül a velem egykorú csapattársaimnak is. Életemben talán először szembesültem vele, hogy senki nem húzza alá, hogy miben vagyok rossz, haszontalan, ellenben elmondják, hogy mit csinálok jól, mit gondolok helyesen, miben tudok a többiek, a közösség hasznára válni. Egyszerű dolgok ezek. Az egész ignáci lelkiség alapvetően egyszerű, letisztult. Mégis, akkor olyan elementáris erővel hatott rám az, hogy mások engem HASZNOSNAK tekintenek, hogy onnantól kezdve ezek a nyári 5 napok tartották bennem a lelket. Tudtam, hogy végre tartozok valahová, kellek valakiknek a képességeimmel, de a hibáimmal együtt is.

Ki tudja, talán ezért van az, hogy sok fiatal csak ezekben a táborokban jár gyónni, vagy ezért van az, hogy a vezetőképző hétvégéken az esti misék után olykor még hajnali 2-kor is sorban állnak a gyónni vagy beszélgetni vágyók, mert a tábori pap, aki az esetek egy nagyobb hányadában egyébként jezsuita is, nem a bűneivel azonosítja a gyónót, hanem rámutat arra, hogy ellenben miben értékes. És még sorolhatnám az ide kapcsolódó élményeimet…
De lépjünk tovább az elfogadáson, mert mást is kaptunk az ignáci lelkiségtől. Ha megpróbálom visszafejteni pedagógiánkat a gyökerekig, úgy vélem - a teljesség igénye nélkül – a következőket:

A jezsuita pedagógiának fontos pontja, hogy minden emberrel egyénileg is törődjünk. Ezáltal megtanultuk, hogy nem csak a közösség, mint egység fontos, hanem annak tagjai egyenként majdhogynem fontosabbak is, mint a közösség maga, így az elfogadás mellett a személyesség, a kettesben történő beszélgetés, törődés szerencsére szinte természetes velejárója mozgalmunknak. Tudjuk azt is, hogy személyiségünk teljes egészével hatunk a másik ember teljes személyiségére. Ez a felismerés nagyon sokat segít abban, hogy kialakíthassuk a másik emberhez való odafordulásunk helyes módját is.
Az ignáci pedagógiára vezetem vissza azt is, hogy nálunk, a Szentjánosbogárban kifejezetten hangsúlyos, népszerű téma az ön- és társismeretre, önmagunk és a másik szeretetére való törekvés bármilyen formája, aspektusa is.

Az élet persze nálunk sem mindig habos torta. Előfordul, hogy fegyelmeznünk kell, sőt akár megfedni valakit azért, amit tett. De hogy lehet jól büntetni, úgy, hogy közben szeretni akarom a másikat? Ebben a kérdésben is a jezsuita tanításhoz jutottam vissza, miszerint nem a bűn klasszikus megtorlása az, ami végül fejlődést eredményez abban, akit megfedünk, hanem a bűn társadalmi hatásainak realizálása, a bűn eredményeinek közös, négyszemközti elemzése, hogy aztán az illető maga akarja a változást a saját életében, és aztán helyzettől függően esetleg együtt találjuk meg a jóvátétel módját.
Így tapasztaljuk tehát a jezsuita pedagógiát.

Ahogy pedig mi, fiatalok magukat a jezsuita testvéreket látjuk a szemünkkel, zömében ők azok, akik a lelki életünkkel törődnek. Akik az Istenhez fordulni tanítanak minket a gyakorlatban, akár a tábori vagy a kéthetente esedékes miséken itt a Horánszkyban, de akár egyénileg is a lelki beszélgetések alkalmával. Sokan itt tértek meg. Idén pedig harmadjára készítik fel több tucat fiatalunkat a bérmálkozás szentségére.

Nagy az ő felelősségük, ahogy nagy a miénk is. Egymásról teszünk tanúságot folyamatosan, ahogy az elmúlt 20 évben egyre inkább összefonódtunk. Komoly a felelősségünk egymás felé. Ahogy a jezsuiták a lelki életünk elsődleges táplálói, úgy a mi felelősségünk az, hogy a jezsuita pedagógia tudatos vagy épp csak tudat alatt, a tapasztalat által átvett elemeit felelősséggel éljük és képviseljük mind a közösségben, mind pedig a magánéletünkben.

Köszönöm, hogy meghallgattatok!