Jezsuita novíciusok a Szeretet Iskolájában

Nyomtatóbarát változatSend by email

Képgaléria az iskolai munkáról.

Budapesten, a szeptemberi iskolakezdéskor 32 hallgató iratkozott be, ebből 8 fő csupán néhány napig tanult, mire rádöbbentek, hogy mi nem fizetünk azért, hogy tanulnak, - így többet nem jöttek. Októberben 18 hallgató járt rendszeresen, főleg délelőtt, mivel munkanélküliek, vagy gyesen lévő kismamák. Vizsgára pedig a reményeink szerint 13 főt tudunk felelősséggel felkészíteni. A jelenlegi hallgatóink között több idősebb teljes analfabéta  is van, a többiek azonban 5,-6,-7,- és 8. osztály elvégzését tűzték fő céljuknak. Jelenleg 14 önkéntes tanár dolgozik, akik többségében nyugdíjasok, és hetenként több órát áldoznak arra, hogy a Szeretet Iskolája hallgatói minél hamarabb bekapcsolódhassanak a munka világába és önellátóak lehessenek. Soha nem tudom eléggé megköszönni nekik ezt az önfeláldozó munkát, amellyel olyan egyedivé és különlegessé tették a Szeretet Iskolája pedagógiai módszerét. Nélkülük soha nem jött volna létre az a hitből és főleg szeretetből fakadó új felnőttképzési modell. Az „életkorunkhoz” képest rugalmasak és örökké megújulók vagyunk, vagyis merünk időben változtatni, és nem ragaszkodunk az ismert, de sikertelen módszerekhez.

Kezdettől kulcskérdésnek tartom az alapkészségek megerősítését és az általános műveltség biztosítását a résztvevők számára. Ebbe beletartozik, hogy a funkcionálisan analfabéták maradtakat is újra meg kell tanítani írni, olvasni és számolni. Amennyiben ezt nem sikerül elérni, - mert a résztvevő nem jön rendszeresen, vagy mert túl hosszúnak tartja az időt, - lelkiismereti okból nem bocsátom vizsgára. Néha heves vitákba is keveredek, mert nagyon nehezen értik meg, hogy itt nem a bizonyítvány megvásárlásáról „szól a buli”, hanem a Szeretet Iskolájában komoly, jövőt építő alapozás folyik. Ezért sajnálatra, vagy elnézésre nem lehet „berendezkedni”. Az évek során a Szeretet Iskolája hallgatóinak több mint háromnegyedét tanítottuk meg az alapok elsajátítására. Sokszor kerülök olyan helyzetbe is, hogy a bizonyítvány az alkutárgya lesz. –Mennyi? – szokták kérdezni. – Magának nyolcszáz. - mondom. S ennek nagyon megörülnek. - Nyolcszáz forint, ilyen olcsó? - Nem forint, nyolcszáz óra tanulás után mehet vizsgára. - Jaj, ez nagyon sok! Nekem ez nem éri meg, így már nem érdekel! - és megsértődve, nem jönnek többet.

Nem is gondolnák, hogy milyen sok teljes, fél, és funkcionális analfabéta van ma Magyarországon, s hogy a velük való foglalkozás milyen aprólékos sziszi-fuszi munkát, főleg türelmet igényel. Ezért is örömteli esemény, hogy a 2011-es tanévben két jezsuita novícius is bekapcsolódott a Szeretet Iskolája munkájába. Név szerint: Bán József és Kopacz Botond. Az „ifiatyák”, mindannyiunk örömére heti egy alkalommal december végéig segítik a hallgatóinkat. Legszebb élményeim közé tartozik, hogy az „ifiatyák” milyen nagy lelkesedéssel tanulják tőlem újra a „szépírást”, hogy azután ők maguk is türelemmel és szeretettel továbbadhassák azt, a rájuk bízott hallgatóknak.  Ezúton is szeretném megköszönni a Rendnek, de legfőképp Lukács János atyának, hogy két ilyen nagyszerű segítséget kaptunk, akik nem csak komolyan veszik a hivatásukat, hanem emberségükkel és kisugárzó szeretetükkel reményt adnak a Szeretet Iskolája felnőtt hallgatóink.

 

Szemes Zsuzsa