„Joy is not in things, it is in us”

10 hónap Angliában a Jezsuita Önkéntes Közösséggel.

A szinte minden elképzelhető kényelmet élvező jóléti társadalom nyilvánvaló szomjúsága az egyszerű, nem anyagi dolgokból származó öröm újra felfedezésére közhelynek hangzik, de ha belegondolok, hogy a társadalmi lét mennyi olyan megszokáson alapuló elvárást támaszt elénk is melynek igazából nem sok értelme, nyomasztóvá válik. Számomra a legpihentetőbb élmények egyike, amikor e nyomások alól a természetben vagy valamilyen játék során rövid időre láthatatlanná lehet válni.

Angliában ezt még jobban megfigyelhettem: az emberek többsége beszámítható anyagi biztonságban él, mégis mintha a materiális örömök illúziója nem lenne kevésbé csábító ott sem. A Jesuit Volunteer Community egy szolid kis házat tart fenn az önkéntesek számára három városban, a nagy múltú, rabszolga kereskedelméről híres Liverpool kikötővárosában, az időjárási adatok szerint legcsapadékosabb városban, Manchesterben, és a gyémánt és fegyverkereskedelméről nevezetes déli Birminghamban, ahol négy társammal éldegéltem én is. A hétköznapokat szociális jellegű szervezetek (hajléktalan szállók, menekült otthonok stb.) keretében töltöttük. A merev munkaórák ledolgozása után, más sürgető teendő gyakran nem lévén (mely őszintén szólva eléggé természetellenes állapot) sokat beszélgettünk, játszottunk. A játék természetén különösen sokat gondolkodtam; tulajdonképpen nem annyira a cselekvés tárgya teszi örömteljessé, hanem egyfajta személyes komponens, ami annyira emberivé és közösségi élménnyé varázsolja a játékot. Valóban, „többet megtanulhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” A kártyázásban, vagy egy társasjátékban nyilván sok izgalom van (főleg ha kerül hozzá egy pohár bor is), de amitől igazán jóvá válik, hogy egymással osztjuk meg és valójában közösségi élménnyé emelkedik. Ez az ami például a számítógépes játékokból hiányzik és teszi a társadalom által felkínált oly sok egyéb csábító „örömforrást” is valójában üressé.

Egészen önfeledten mégsem tudtam azért átadni magam az efféle ártatlannak tűnő örömöknek. Még ha a legjelentéktelenebb dologban keressük a boldogságot, akkor is nehéz elhessegetni a zavaró tényt, hogy vannak akiknek ez sem megy olyan egyszerűen… Angliában találkoztam sok lustasággal, álszentséggel, a jólét tehetetlenségével ami a vallásos közösségeket éppúgy érinti mint a családokat vagy egyes embereket, de találkoztam emberi méltóságot sértő szegénységgel, és nélkülözéssel is. Amikor Mohammed 29 éves kenyai barátommal beszélgettem, aki 9 éve érkezett Angliába, s azóta, majd egy évtizeden keresztül magányosan, a megélhetés határán tengődik sokszor éreztem, „könnyű dolog békésnek és vidámnak lenni, ha egyéb dolgod sincs mint, hogy békés és vidám légy.”

A társadalmi igazságtalanságnak ehhez hasonló több példájával találkozhattam és – talán hiúan – érezhettem, hogy vannak, akiket zavar. Ahogy az ősz beköszönt, s reggelente a hűvös levegőre kilépek, Anglia hangulata is gyakrabban eszembe jut. Remélem Mohammed is jól van, s azóta talán be tudott szerezni egy gitárt, amire már évek óta vágyik. Hosszú és izgalmas kirándulásként emlékszem most vissza tavalyi életemre, s igyekszem beépíteni itthon is mindazt a jót melyet a JVC közösségben, Angliában láttam.

2011. október 6.

Mirczik Bálint