Egykor a tévedésről mondták: Errare humanum est, tévedni emberi dolog. Ha ez igaz, akkor azt hiszem, a kétkedésről is kijelenthetjük: dubitare humanum est, azaz kételkedni is emberi dolog. A biztonsággal nem rendelkező, azaz bizonytalankodó, a két lehetőség között vergődő, kétségbeesett ember, ha nem hagyják neki a maga útját becsületesen végigjárni, ha az úgynevezett "készek", akik egyszer már el- és felkészültek, túl gyorsan döntést csikarnak ki belőle, akkor igen gyakran megtörténik, hogy az ilyen ember - még mielőtt elkészülne - kikészül: vagy mindent eleve elutasít és tagadóvá válik, vagy meggondolatlanul mindent elfogad és bigott hiszékenyként, mint a hit bohóca szerepel. Az érett hit felé csak egy út vezet: a tiszta, becsületes nyíltság a gondokkal, nehézségekkel szemben; vagyis az őszinte rákérdezés, a töprengés, és néha az elbizonytalanodás fárasztó útja. A hitünkért meg kell küzdeni. Fajsúlyát, értékét, mondhatnám mélységét éppen az érte vívott harc adja. A kételkedést tehát szemlélhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfölötti rendeltetésének egyik ismertető jelét. Mutatja azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei között nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet, mint egy hajtóerő önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. Ugyanakkor megvan a kételkedés súlyos árnyoldala is, mely abból következik, hogy az ember szabad és önálló lény. S a veszély - amiként azt a "kétkedés története" példázza - már nem az ember önállósulásához, hanem a kételkedés önállósulásához vezet. Ez az önállósult kételkedés aztán már nemcsak a csodát vonja kétségbe, hanem magát a "valóságot" is, mintegy megkettőzvén a világot a maga egészében, mintha kettő lenne belőle: egyik az, ami van, és a másik, ami ezt kétségbe vonja. Így a két-kedés betegséggé lesz, a mai kor tipikus, egészen a tudathasadásig menő betegségévé. Párhuzamosok kergetőzése ez, mely az emberi szívben idővel elviselhetetlen feszültséget teremt. Hogyne éreznénk éppen most, ennek a kornak gyermekeiként szenvedélyes érdeklődést Tamás apostol alakja és kételyei iránt. S hogyne ragadna meg bennünket az a mód, ahogy Jézus Tamás kételyeit feloldja.
Ki ez a Tamás? Egyike a Tizenkettőnek. Először Lázár feltámasztásánál "tűnik ki" elkeseredett - bár sorsközösséget vállaló - megjegyzésével: "Menjünk, hogy mi is meghaljunk vele!". Majd a búcsúbeszédek alatt veti közbe értetlen, nagyon is racionalista ellenvetését: "Urunk nem tudjuk, hová mégy. Hogyan ismerhetnénk hát az utat?". E két megjegyzés arra utal, hogy Tamás "kételkedése, hitetlenkedése" jellegzetes vonása alakjának. Jézus válasza egyike legszebb vallomásainak: "Én vagyok az út, igazság és az élet." Ez a magatartás jellemző Jézusra. Nagyon mélyen átélte a mi emberi bukdácsoló igazságkereséseinket, megtorpanásainkat, félreértéseinket. Hányszor és hányszor "jutalmazza" a kételkedőt olyan kinyilatkoztatással, amit bizonytalankodásaink váltottak ki benne, s aztán úgy felelt, hogy csodálatos igazságaival csillapítsa a teljesebb értés iránti szomjunkat. Jákób kútjánál a szamariai asszony kérdése leértékeli az Urat: "Csak nem vagy nagyobb Jákób atyánknál?" És a szelíd Mester - bár az asszonyt torz életével szembesíti - neki mégis "örök életre szökellő vízforrást ígér. Kafarnaumban a kenyérszaporításkor a "kemény beszédet" zúgolódással fogadó tömegnek mondja oda, ajándékként: "Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér." A sátorosünnepen az úgymond "tudatlanságán" fennakadó zsidók előtt mondja: "Aki hisz bennem, annak szívéből - az Írás szava szerint - élő vizek forrásai fakadnak". Lázár leánytestvéreit, Máriát és Mártát - bár Õk Jézust szemrehányással illetik: "Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!" - külön külön avatja be örvénylő titkaiba - megrendült lelke sírásával és vallomásával: "Én vagyok a föltámadás és az élet!"
A fehérvasárnapi evangélium jelenetében a tamási kételyre Jézus most nem közvetlenül felel. Pedig közvetlenül megdorgálhatná a Didimuszt, hiszen körülötte mindenki egybehangzóan állítja: "Láttuk az Urat." És nem is jött-ment idegenek, hanem akikkel éveken át együtt élt, az apostoltársak. Köztük az olyan "nehéz eset" is, mint Péter! Mégis, a Gondviselés engedte, hogy a "szeretett tanítvány" példaadó hűsége és hitre való készsége mellett, a hitre csak vonakodva kész, és ellenvetések leküzdése árán hajlandó Tamás apostol az evangélium végén mégis ennyire fontos alakká váljon. Kitünteti őt Jézus, és mindazokat, akik hozzá hasonlóan bizony-talankodnak, fogadkoznak: "Hacsak nem látom.... nem hiszek."
Egy ember kemény feltételt szab az Istennek, s ő most elfogadja azt. Sőt elébemegy Tamásnak, miközben az ajtók zárva vannak.
"Miközben az ajtók zárva vannak..." Már nemcsak az utolsó vacsora termének ajtajáról van szó, hanem lezárt, lepecsételt szívekről, kételkedéstől keményre égett szívekről. Ezeket is menteni akarja Jézus, úgy hogy sebesült oldalát nyújtja nekik, a feltámadásában kételkedőknek. A kételyre szótlanul, szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig menő, néma szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás - s érinthetjük meg valamennyien - kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát. Erre tanít bennünket Tamás apostol kérése által a mi Urunk.
Húsvét 2. vasárnapja - Fehérvasárnap