A szentmisének ez a csúcspontja az alapítás elbeszélése, az utolsó vacsorai Jézus-kérés, a testamentum betöltése: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Amikor ez megtörténik, a pap letérdel és így szól: "Íme hitünk szent titka". Az idősebbek így is ismerik: "Mysterium fidei!".
A hit titkáról, misztériumáról van tehát szó. Amikor Aquinói Szent Tamás himnuszt ír az Oltáriszentségről - dadog. Rejtett istenségről beszél, amit érzékkel föl nem foghatunk.
Valami kiáltó nagy ellentét találkozása ez. Az önmagában is titkos, értelmet meghaladó hitnek a misztériuma áll szemben egy darab kenyér és kevés bor drámaian közönséges tárgyilagosságával, anyagszerűségével. Egyfelől Isten intimitása, másrészt pedig az anyagvilág egy tudattalan darabkája. Mennyei és földi találkozása. A falat kenyér maradó megmutatkozása és Isten alázatos elrejtekezése e látszat mögött.
A kettő összekapcsolása akkora feladat a hit számára, mint a bölcsek és pásztorok gondja a Messiásra lelni, pedig csak egy gyermeket látnak pólyába csavarva és jászolba fektetve, vagy Húsvét után a tanítványoknak feladata, hogy egy idegenben, vagy éppen egy kertészben véljék felismerni az Urat.
A legszentebbre kimondjuk azt a szót, amit köznapi világunkban úton-útfélen használunk és közben talán el is használunk.
A titok szó hallatán egyfelől a még meg nem értett, fel nem fedezett jelenségre gondolunk, amit sokszor elzárva tartottak előlünk. Nekem még titok volt, másoknak már nem, mert hozzáférhettek. Gyermekkorunk kirekesztettség-élményei zúdulnak fel bennünk. Tapintattal vagy éppen indulattal bezárt ajtók, elérhetetlenül magas polcok, szekrénytetők titokhordozókká váltak és vad, szenvedélyes indulat ösztönzött a zárak remegő kézzel történő fölnyitására, s a részegítő erejű bepillantásra - a fölfedezés reményében. Az ilyen titkok kihívásnak tűntek és az azokat elrejtő embert ellenfélnek tekintettük, a titkok felderítését pedig kötelező, szent feladatnak. Ám volt egy furcsa, csalódást okozó vonása az ilyen titokvadászatnak: a fölfedett, leleplezett és így titkától megfosztott dolog vagy ismeret hamar értéktelenné vált. Többé már nem vonzott, az izgalmas kalandvágy elillant, sőt egyfajta szomorúság is eltöltött: csak ennyi az egész? Kisgyerekek arcán lehetett látni a hallattlanul gyötrő izgalom jeleit, aztán miután megnézték az autó vagy baba belsejét, legtöbbször elhajították.
De van a gyermekkornak egy másik fajta élménye, ami hirtelen, váratlanul jelentkezik és sodorva eltölt, megállítva az időt: egészen kicsi korunkban a gyermekkor fái alatt szemlélve nézzük a zöld levelek között átszűrődő fényt és ügyetlen kezecskékkel napsugarat akarunk fölmarkolni, később törött, színes üvegcserepekért, kavicskáért hajolunk le és kézbe véve játszani kezdünk velük. Kamaszkorunkban meg-megállít egy-egy tiszta szempár, egy-egy vers, ének-dallam néha elég egy szó és máris áhitat, szinte vallásos megilletődöttség fog el. Az ember a titokkal találkozik így és mert nem lép bele, hanem megáll a környezetében, egyszerűen a titok jelenlétének örül és az hálás társa is marad. Lassan megsejt valamit az ember a titok természetéből: valami ott-levő, rejtező az, ami sohasem azonos a látható, elemezhető részek, összefüggések egészével. A versben a sorok közé, a dalban a hangfutamok megcsendesülésébe húzódik vissza. Az ilyen titok - szemben az első forma kihívó jellegével - már barát lesz, aki nem szít fel bennünk titkok-feszegető zúduló erőket, hanem hívogatni kezd, ahelyett, hogy zárat, reteszt állítson torlaszul közénk. Megnyílik előttünk, de csak akkor, ha mi is tágra nyitjuk előtte szemünket és hozzá még inkább - szívünket is.
Ebben az összefüggésben szemlélve az eucharisztia misztériuma is közelebb kerül hozzánk. Nem filozófiai, analitikus szemmel közeledem hozzá már, hanem ahogyan az ajándékozója, a Mester nyújtja felém. Természetesen benne rejlik mindazon melegség és szeretet, ahogyan az életemben kenyeret, falatot kaptam apámtól, anyámtól, vagy bárki emberfiától. Igazában sohasem a kenyér volt a fontos. Sokkal inkább a nyújtás, az adás maga. Az osztozás. A kenyér megtörése, az egész részekre osztása, egyfajta anyagi elkülönítés, mely aztán egy egészen más síkon összegződik, az asztalközösség tagjainak szellemi, lelki egységében. Együtt lenni valakivel, asztalához ülni, enni a kenyeréből, nos az szinte az emberközelség határértéke. Az első Krisztus-követőkről írta az ókeresztény Diognétosz levél: "közös az asztaluk", mert megosztották egymással szeretetüket - a megtört kenyér egymásnak nyújtásában.
Ehhez az egyetemes emberi tapasztaláshoz - amit Jézus maga is megkapott gyermekkorában anyjától, nevelőapjától - hozzákapcsolódik az az új, ami személyéből, küldetéséből adódik. Annak az utolsó vacsorának a légköre, a búcsúzás fojtogató levegőjében a szolgai lehajlása poros apostol-lábakhoz, tulajdonképpen mindennek, az egésznek az átminősítése, összekapcsolása azzal, amit eddig mondott és tett és azzal, ami még reá vár: a szenvedés órája. Mintha már át is élte volna az Olajfák hegyének magányos gyötrő csendjét, mintha már hallotta volna a tömeg kiáltását, majd a szegekre mért kalapácsütéseket és végül csak azt a két utolsó kapaszkodót, mely még megadatott neki utolsó óráján: hogy Anyjára tekinthessen, a mindvégig hűséges társra, aki neki itt földi életet szerzett és Atyjára föl, akinek kezébe, oda-, visszaadja lelkét.
Amikor a vacsora során Jézus kezébe vette a kenyeret és megtörte, aztán a kehely bort véve övéinek nyújtotta, akkor ennek a látható-hallható történésnek a szövetébe belerejtette a megváltás egészének a titkát, misztériumát. Nem kötötte a misztériumot semmiféle élményhez, amit föl kellene előtte szítani a résztvevőben, sem nem igényelt hozzá rendkívüli tudást, hacsak nem annak az ismeretét, amit ő nyilvánosan tett és tanított. Ez elég ahhoz, hogy a szentmise során, miközben az ő emlékezetére cselekedjük, amit kért tőlünk, a titok megjelenik, körülvesz bennünket, megszólít és hívogat.
Meglepő módon az egyház nem a Szentírásra mutat rá, hogy mintegy az lenne a "mysterium fidei", hitünk titka, hanem a megáldott kenyérre. A Biblia szavak tényleg hordozzák és elmondják Isten titkait, értelmünkhöz, szívünkhöz szólnak. De amikor a szentmise során az utolsó vacsora és húsvéti esemény emlékére betöltetik Jézus kérése, akkor Isten maga jön el. Nem fogalmilag fölfejtett titokértés nyomán, mintegy megmagyarázva a titkot, hanem megjelenítve azt.
Jézus, az Isten Fia azért jött el hozzánk, azért testesült meg, hogy közelünkbe hozza a titkot, de nem azért, hogy titoktalanítsa az Istent. Mert ugyan miféle Isten az, akinek már nincs titka! Egy kifürkészett, kiismert Isten, olyan mint gyerekkorunk kibontott babája és szétszerelt játékautója.
Jézus, az Isten Fia azért jött el, hogy megjelenítse hitünk titkát, Istent, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. Minden szentmise Őt kínálja, nem kevesebbet.
2008. május 25. P. Vértesaljai László SJ
Kép: Raffaello: Disputa az Oltáriszentségről - Vatikán, Stanze, Sala della Signatura
Íme, hitünk szent titka