Az Egyház hivatalosan így nevezi a Nagyhetet megnyitó ünnepet: "Virágvasárnap, az Úr szenvedésének vasárnapja". Magyarázatként hozzáteszi: "Ezen a napon ünnepli az Egyház Krisztus Urunk Jeruzsálembe való bevonulását. A nép pálmaágakat lengetve köszönti őt, mint Messiáskirályt: "Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban!".
A történelmi hitelesség kedvéért mi is nevezhetnénk ezt a napot Pálmavasárnapnak, de számomra még ekkor sem érthető, hogy az egyház miért társítja az ünnepélyes jeruzsálemi bevonuláshoz a passiót, Jézus szenvedéstörténetének ünnepélyes meghirdetését. Hiszen a passió, ahogy azt az evangelisták elmondják Nagycsütörtökön, az Úr Vacsorájának felidézésével és az árulással kezdődik, mígnem Jézust beborítja az elhagyatottság, a magány sötét éjszakája... amely aztán pénteken, a kegyetlen ítéletet követően kivérzett testének egy sírbarlangba helyezésével folytatódik. A passió drámájának helye a Nagyhét során a Triduum, a Szent Három-nap. Ráadásul a liturgia a kezében barka, vagy pálmaágat tartó szolgáló papságot vérpiros színbe öltözteti. Kora keresztény idők templomainak mozaikjain - így Ravenna, Róma ősi szentélyeiben - a pálmaágat kézben tartó nők, férfiak hófehér ruhát viselnek. Ámde ezek a mártírok, a hittel és vérrel tanúskodók is vonulnak, méghozzá ugyancsak Jeruzsálem felé. Az ötödik, hatodik század mozaikjain még felirat is - Jerusalem - jelzi a szent város nevét. De falait már ékkövek díszítik: ez a mennyei Jeruzsálem, az örök otthon, a megérkezés jelképe.
Mindkettő - tehát a jézusi és a végidőbeli is - egy dicsőséges processzió, győzelmi menet, méghozzá a városba befelé - kívűlről. A liturgia komolyan veszi Jézus szavát, aki úgy kérte: "ezt tegyétek... az én emlékezetemre!", s nem pedig: "Ezt mondjátok... emlékezetemre!". Az egyház, mielőtt Jézus emlékére valóságosan megtenné ezt az ünnepi processziót, összekapcsolja a kettős vonulást és a két várost, amikor a papnak a közösség nevében felhangzó imádságával így emlékeztet: "Mindenható, örök Isten, szenteld meg ezeket az ágakat, hogy mi, akik most örvendezve lépünk Krisztus Király nyomába, őáltala egykor az örök Jeruzsálembe is eljussunk!". Íme a korabeli az örök Jeruzsálem!
A kettőt éppen a passió köti össze: Krisztus tanúságtétele. Ami ugyanis a kettő között történik, ami azt a másik vonulást, talán a miénket is lehetővé teszi, az a mártüria, tanúságtétel: Krisztusé és a krisztusiaké!.
Ezt hiszem a liturgia ebbe akar belevonni bennünket, kezünkben pálmaágakkal. Ez a mozzanat fontos, mert noha a pálmaágakat barkaágakra is be lehet cserélni, jelkép értékük akkor is megmarad.
Jeruzsálem fiai egykor ágakat tördeltek le a fákról, azzal köszöntötték Jézust és Dávid fiáként köszöntötték őt. Most először csak ezekre az ágakra figyelek! Lengetik, lóbálják, a korabeli szokásnak megfelelően, mint ahogy a győztest máskor is üdvözlik. Amikor Jézus pedig bevonul a városba, apró részletekig menően gondossággal készíti elő azt. Feltűnő azonban egy változás. Eddig messzemenően az emberekre figyel, hiszen velük mélyen személyes kapcsolatban él. Növények, madarak, álllatok úgy élnek mellette, körülötte eddig, mint olyan kis teremtmények, akikről Atyja gondoskodik. Szóvá is teszi ezt az ég madarai, a mezők liliomai kapcsán. Bekövetkezik Jézus életében egy bizonyos - jobb szó híján - "személytelenedés", és vele párhuzamosan egy megnyílás a teremtményi világ felé.
Szamárcsikó, az út kövei, a földre terített kabátok, pálmaágak, a városfal kövei, a fügefa - most különös módon kerülnek lába, szeme elé, keze ügyébe... Most jobban megnyílik a tárgyi világ felé. A tömeg hozsannázását is a néma kövek megszólalásával hasonlítja össze. Amikor pedig végre a kőből épült város és templom közelébe ér és megpillantja, megszemléli azt: "sírva fakad" - írja Lukács. A templomudvarra érve elemi erejű felháborodás szabadul fel belőle: kiűzi a kufárokat. Ekkor kifullad, és visszaindul Betfagé és Betánia irányába az Olajfák hegye felé. Ekkor, ilyen lélekállapotban találkozik a terméketlen fügefával. Bizonyára látja az úton visszafelé a reggel elhajigált ágakat és a megcsonkolt a pálmafákat is.
Az első kertben, az Édenben egy élő fa volt a tudás fája és lett a botlás fájává. Itt most a lecsupaszolt, ágaitól megfosztott fa csak egy "kimeredő" oszlop, cölöp. Görögül sztaurosz. Magyarul ezt a szót így fordítjuk: kereszt. Misztérium rejlik itt: az oktalan tárgyi világ, a maga "kötött hűségével" egyre inkább hozzánő a Mesterhez, mintegy fölkínálja neki szolgálatát. Ebben az optikában a virágvasárnapi passió kellékei kiemelkednek a személytelen szférából, mintegy körülveszik Jézust aki ugyanis - akarata ellemére - egyre inkább társ nélkül marad. A bevonulás napján a hozsánnázó tömeg hamar elpártol tőle és majd azon az éjszakán, melyre annyira vágyott, hogy övéivel legyen, a derekára kötött kendő, az apostolok lábára öntött víz, a megtört kenyér, a kehelybe töltött bor "hűségesebbek" maradnak: megőrzik "konszekráltságukat", szemben a sötétbe kiforduló árulóval, szemben az álomba forduló három kiválasztottal egészen addig a pillanatig, amíg mindannyian el nem futnak tőle. Oktondi kakas jelez majd gyáva árulást, éjszakai pere során nádszál kerül kezébe, bíborköpeny testére, a városból kivezető szűk sikátorrá szűkül össze a szent város... és kint annak falain kívül, a Golgotán, vagyis a Koponyák hegyén egy terméketlen keresztfa várja, melyre engedelmesen és szó nélkül hagyja, hogy "felfüggesszék", hiszen önként adja oda magát, hogy majd a halott fa élő gyümölcse legyen. De még mielőtt igazán élő gyümölcs lenne, még tovább egyszerűsödik. Mintha ebből a folyamatos kevesbedésből neki soha sem lenne elég. Megtestesülésével lemondott először arról, hogy minden legyen. Ember lett, csak ember. Most lassan ember-lététől is megválik. Már ruhátlan, már szótlan, levegője sincs már, Istene-Atyja sincs, kibe kapaszkodhatna, Anyjáról is neki kell gondoskodnia és végül még a lelkét is kileheli. Egy figyelmes szemlélő még azt is megjegyzi róla, hogy szívének meleg vére és nedve is kicsorog belőle. Lassan kihülő anyag lesz. Meggyötört test - végül a hulla merevségében. Egyedül - egy sötét sírboltban.
Virágvasárnap Krisztus dicsőséges processziója - végülis ide tart. Félelmetes hallani a passió utolsó szavait, hogy Jézus testének sírbatétele után "a szombatot a törvény szerint nyugalomban töltötték". Ez a processzió valójában leszállás, az ember, az állat, a növény, az anyag bűn és elmúlás roncsolta "nulla-állapotba". Hogy onnan mindeneket fölemelhessen és hogy senki és semmi ki ne maradhasson abból a dicsőségből, amivel az Atya az Ő egyszülöttjének lemondását, visszahúzódását, egyszóval alázatát megválaszolta azzal, hogy föltámasztotta - harmadnapon.
2009. április 5. Virágvasárnap P. Vértesaljai László SJ
Kép:
Pietro Lorenzetti: Krisztus bevonulása Jeruzsálembe
Assisi, Szent Ferenc bazilika, altemplom
