Kanada felé

1947. október közepén érkeztem Maastrichtba, Hollandiába, mint harmadéves teológus. 1948. augusztus 18-án szentelt ott Wilhelm Lemmens, Roermond püspöke. 1949. augusztus 15-án, kezdtem meg a harmadik probációt Wépionban, Belgiumban.

A probáció alatt meglátogatott P. Reisz, akkori provinciális. Beszélgettünk egyebek között a jövőről, vagyis a probáció utáni teendőkről és lehetőségekről. Említette kanadai elképzeléseit és kérdezte, hogy hogyan illenék én azokba bele. A montreali jezsuita Szociális Központot említettem neki azzal az ötlettel, hogy ott és az egyetemen szeretnék tanulni, és egyúttal a magyar lelkipásztorkodásban részt venni. Már akkor azt az elvet képviseltem, hogy a kínai magyar jezsuitáknak alkalmat kell adni a továbbképzésre. Ez jó befektetésnek látszott nemcsak személyi, hanem később anyagi szempontból is. Mindenképpen francia nyelvterületre szerettem volna menni a nyelv miatt, amit akkorra jól megtanultam.

P. Reisz nem nagy lelkesedéssel fogadta a tervet. Azt szerette volna, ha én valahol mindjárt belevetem magamat a munkába, és mindjárt kenyérkereső leszek. Abban a helyzetben nehéz volt látni, hogy a továbbképzés időleges áldozatot jelent, de később nagyobb jóteteményt. Végül is írt a francia-kanadai provinciálisnak, aki hamarosan felvett, és a montreali írók házában (Maison Bellarmin) adott helyett.

Mivel a kanadai és az amerikai vízum megszerzése elhúzódott, a probáció után kb. két hónapot töltöttem Németországban, Bad Godelsbergben, ahol egy lutheránus gyermekszanatóriumban segítettem ki, mint alkalmi lelkész. Közben vezettem egy nyolcnapos lelkigyakorlatot a magyar Isteni Megváltó Leányai számára, akik Hornban, Hollandiában végeztek háztartási teendőket egy kisszemináriumban.

Kanadában

Miután megszereztem a szükséges vízumokat, 1950. szeptember 28-án indultam el a Quenn Elisabethen Amerika felé. A hajón utazott egy kisebb zarándokcsoporttal Msgr. Fulton Sheen. Kétszer misézett a turista osztály utasainak, én ministráltam neki. Utána, pedig én miséztem és ő volt a ministráns. 1950. október 4-én érkeztem meg New Yorkba. Ott maradtam 8-10 napig. Mivel az első félévet lekéstem a montreali egyetemen, P. Reisz mondta, hogy maradjak Torontóban, ahol P. Békésinek segítségre volt szüksége. Így érkeztem meg Torontóba, október 14-én. Angol nyelvtudás hiányában nem sokat tudtam segíteni. Egy szentségimádási triduumot tartottam Windsorban, ahol Gáspár Márton volt a plébános.

1950. november végén érkeztem meg Montrealba, a Maison Bellarminba. Első dolgom volt felkeresni az ottani magyar plébánost, az erdélyi minorita Horváth Miklóst, és felajánlani neki a segítségemet. Kellett neki a segítség azért is, mert sok munka volt az új bevándorlókkal. Elfogadtam egy vasárnapi misét, gyóntatást, kisegítést az ifjúsági egyesületben, alkalmi jegyes oktatást, kórház- és börtönlátogatást. Hétköznaponként reggel hét órakor egy közeli francia-kanadai plébánián mondtam énekes nagymisét. Előtte szabadkoztam a plébánosnak azzal, hogy nem tudok jól énekelni. De miután párszor meghallgatott, azt mondta, hogy sem ő, sem a káplánja nem tud úgy énekelni, mint én. Kaptam minden napra három dollárt és reggelit, amivel ki tudtam fizetni a háznak a per diem felét.

A rendszeres plébániai kisegítés mellett voltak kisebb események, amelyek külön lekötöttek: betlehemes játék, tavaszi fesztivál a nemzetiségek számára, sí kirándulások a fiatalokkal, időnként rekollekciós nap a nőegyesület tagjai számára, hazafias ünnepségek és hasonlók. Havonként két este volt a francia nővérek által rendezett vacsora és összejövetel az új bevándorlóknak. A magyarok az osztrákokkal és a lengyelekkel tartották ezeket az összejöveteleket. Mintegy 250-en szoktunk összejönni. Leger érsek többször volt a vendégünk. Elég gyakran megjelent Dolfuss kancellár özvegye is, aki Montrealban lakott családjával.

1951 januárjában beiratkoztam a montreali egyetem közgazdasági szakra, ahol P. Emile Bouvier volt a dékán, aki irányította a tanulmányaimat. Egy félév alatt elvégeztem a képesítési tárgyakat, utána két év alatt elvégeztem az egész anyagot. 1953. június 3-án kaptam meg a diplomát: Maitrese en Relations Industrielles.

A magyar vonal és az egyetemi tanulmányok mellett kiépítettem kapcsolataimat a jezsuita vezetés alatt álló Jézus Szíve Szövetséggel. Vállaltam előadásokat a rendezésük alatt kisebb-nagyobb csoportoknak az egyház helyzetéről Magyarországon. Betanultam franciául két előadást. Az egyik 25 perig, a másik 45 percig tartott. Egy ilyen előadásért 500 dollárt kaptam, ami éppen elég volt a tandíjamat egy félvére kifizetni. Időnként írtam cikkeket a magyar helyzetről a Le Devoir napilapba és a francia Jézus Szíve Hírnökbe.

Montrealban együtt voltam egy ideig P. Szajkóval, aki valamivel azelőtt hagyta el Kínát. Arról volt szó, hogy ha felépül, a francia kollégiumban fog tanítani. Erre azonban nem került sor. Később, 1951-ben megérkezett P. Csongor, aki négy évet töltött az egyetemen. Ugyanezt kellett volna végeznie P. Bielecknek is, de ő elég hamar feladta a tervet.

P. Reisz 1952-ben felvetette A Szív megindítását. Még Magyarországon együtt dolgoztunk a szerkesztésben, szerettem akkor a munkát, szívesen vállalkoztam a közreműködésre. Az első számokat majdnem teljesen P. Reisz készítette el. Elég szerény külsőben jelent meg, Torontóban nyomtatták. Mindenesetre a lap P. Reisz szívügye lett, és engem véglegesen lekötött munkatársnak. Szó volt arról, hogy Montreal után St. Louisban folytatom a tanulmányaimat, már a szobám is megvolt ott, de P. Reisz legalább öt évre lekötött a laphoz, jótevők szerzéséhez, és általában népmissziózáshoz.

Minderre azonban Montreal nem volt ideális hely, főleg azért, mert messze volt a nagyobb magyar központoktól. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy Amerikába kell áttenni a súlyt, nemcsak A Szív terjesztése miatt, hanem azért is, mert a magyarok többsége ott él és a magyar plébánosok szívesen veszik szolgálatainkat. Nekem már nem jutott úttörő szerep erre, mert előttem többen megjárták a magyar plébániákat, kezdve PP. Railevel, Viddel, Hemmel és később Békésivel és Szederrel.

Miután Montrealban befejeztem az egyetemet, a következő öt évre minden időm A Szívre és a népmissziókra maradt. A Szív szerkesztését és adminisztrálását együtt végeztünk P. Reisszel, P. Szajkóval és egy időben P. Jaschkóval. A Naptár előállítása, amely négyszer jelent meg, szinte teljesen rám maradt.

Kanada után

1953. október 12-én érkeztem Buffalóba, ahonnan három évig intéztem A Szív és a Naptár ügyét, többször visszautazva Kanadába. 1956 nyarán költöztem át Clevelandba, hogy közelebb legyek a magyar központokhoz. Az öt év alatt több mint 30 magyar plébánián fordultam meg missziózással és a lap terjesztésével. Későbbi munkámban nagy hasznát vettem az ország ilyesfajta megismerésének.

Ami eredményt elértünk, az többek közreműködésével jött létre. Az előfizetők és jótevők szerzésében P. Békésié a fő érdem.

Közben rájöttünk arra, hogy a lap és a Naptár előállítása az akkori formában igen költséges volt, ezért elhatároztuk, hogy új formátumot és megoldást kell keresnünk. A szerkesztésnek és adminisztrációnak egy kézben és egy helyen való központosítása is szükséges lett. Az új megoldás az lett, hogy P. Radányi vette át a lap előállítását és végezte az adminisztratív munkát is Shrub Oakban.

Ezzel egy időben P. Reisz megengedte, hogy visszatérjek tanulmányaimhoz. Így kerültem Washingtonba, a Georgetowra, 1958. szeptember 10. körül. Itt már várt P. Bouvier, akinek az irányításával újra felvettem tanulmányaimat a közgazdaságtanba. Ami ezután történt, az inkább az amerikai magyar jezsuiták történetéhez tartozik.

Zrínyi József SJ