Noha a jezsuitákat és általában az egész katolikus egyházat időről-időre megvádolják az antiszemitizmussal, a történelem lapjain egészen más adatokat és tényeket találunk. A könyvpiacon rendszeresen megjelennek ugyan szenzációsnak kikiáltott "leleplező" könyvek: "Die verborgene Geschichte der Jesuiten" vagy "The hidden history of Jesuits" címeken, amelyeknek közük sincs a valósághoz, ezekben elítélt háborús bűnöseket kineveznek jezsuitának vagy eltorzítják egyes egyházi vezetők II. világháború alatti szerepét, de egy szó sem esik a jezsuiták valós tevékenységéről. A jezsuiták a sorsfordító, nehéz időszakban mindig az elesettek és a védtelenek pártján álltak. A II. világháborút megelőző időszakban és a holokauszt idején, szerte Európában, a jezsuiták saját életük kockáztatásával mentették az üldözött zsidókat és nemegyszer kiálltak emberi jogaik mellett.

A jezsuiták embermentő tevékenységének legfényesebb bizonyítéka, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet, eddig tizenkét jezsuitát tüntetett ki a Világ Igazai címmel, öt belgát: Jean-Baptiste De Coster (1896-1968), Emile Gessler (1891-1958), Jean B. Janssens (1889-1964), Alphonse Lambrette (1884-1970), Henri Van Oostayen (1906-1945), öt franciát: Roger Braun (1910-1981), Pierre Chaillet (1900-1972), Jean Fleury (1905-1982), Emile Planckaert (1906-2002), Henri Revol (1904-1992) és egy-egy lengyelt és magyart: Adam Sztark (1907-1942), Raile Jakab (1894-1949). A Jad Vasem Intézet a holokauszt áldozatainak és hőseinek izraeli emlékhatósága, amely 1956 óta tiszteli meg azokat a nem zsidó embereket a Világ Igaza címmel, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Minden Világ Igaza (vagy képviselője) ültet egy nevét viselő örökzöld fát a jeruzsálemi "Har Hazikaron" (Emlékhegyen), jelképezve, hogy "aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg."

A fasiszta Németországban, a berendezkedő hatalomtól a jezsuiták perspektivikusan nem sok jóra számíthattak, mivel a nemzeti szocialista eszme nagyon erős vetélytársakat látott a jezsuitákban. Annak ellenére, hogy Hitler beszédeiben többször is hivatkozott, a félre értelmezett jezsuita példákra: "Mindenekelőtt a jezsuitáktól tanultam. Jó néhány dolog van, amit a jezsuitáktól átvettem a párt részére. Az SS szervezeteket a jezsuita rend alapelvei szerint építjük fel. A szabályzat és Loyolai Ignác [lelki] gyakorlatai szolgálnak az alapul: a legfőbb törvény az abszolút engedelmesség, a kapott parancsok végrehajtása ellenkezés nélkül." vagy az "Én úgy tekintek Himmlerre, mint a mi Loyolai Ignácunkra.", Németországban mindent elkövettek a jezsuiták megsemmisítésére.

A náci propaganda a kezdetektől fogva harcolt a zsidók, a kommunisták és a szabadkőművesek mellett a jezsuitákkal, mint főellenségeket tartották számon őket. 1935-ben már letartóztatták az első jezsuitákat. Az újságok 1937-ben beszámoltak a jezsuiták útlevél hamisító központjáról, amelyet az állami hatóságok fedeztek fel. 1940-ben meghirdették a nácik a célkitűzésüket, amely szerint 1942-ig felszámolják az összes jezsuitát az országban. 1941-ben az összes jezsuita rendházat erőszakkal elvették, majd külön Hitler parancsára az összes besorozott jezsuitát mind "fegyverviselésre méltatlant" elbocsátották a hadseregből. 1943-ban egy előre megrendezett koncepciós perben devizavétség miatt elítélték a rendet.

1935-től kezdve folyamatosan bezárták, vagy elvették a jezsuita iskolákat, a rendőrségnek külön titkos utasításokat adtak, hogy miként járjanak el a jezsuitákkal szemben. A neves szociológus P. Oswald von Nell-Brueninget (1890-1991) teljes szilenciumra ítélték és megakadályozták tanítványainak is a munkát, amelyet elsősorban szociális és közgazdasági kérdésekben végeztek, a pápai enciklikák tanításának a szellemében.

A nácik látókörébe került 380 német jezsuita atya közül 266-ot elűztek a rendházaikból, 12-t koncentrációs táborban elemésztettek, ebből hármat Dachauban kivégeztek, hármat felakasztottak, 26-ot hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. 13-an a háborús cselekményekben életüket vesztették, 79-en nem tértek vissza a háborúból. Három jezsuita atya a nemzeti szocializmus elleni ellenállás szimbólumaként lett ismert az egész világon: nemcsak a szentté avatott Rupert Mayer (1876-1945) segítette az üldözött zsidókat, hanem szintén mártíromságot szenvedett Alfred Delp (1907-1945) és Georg von Sachsen (1893-1943) is. Friedrich Muckermann (1883-1946) és Augustin Rösch (1893-1961) pedig, ahhoz a jezsuitákhoz tartoztak, akik a nácik zsidókat megsemmisítő politikája és gyakorlata ellen megszervezték az ellenállást. A müncheni rendházban 200-300 zsidót rejtegettek, és látták el folyamatosan élelemmel, ruhával, majd megszervezték a menekülésüket Svájcba vagy Franciaországba. P. Rösch tartományfőnök legfőbb segítője, az akkori titkos tikára Lothar König (1906-1946) volt, aki az ellenállással együttműködve végezte a feladatait. Alois Grimm (1886-1944) és August Benninghaus (1880-1942) atyákat az antifasiszta meggyőződésük miatt kivégezték, illetve a koncentrációs táborban halálra éheztették. Egyébként 570 ezer zsidó élt Németországban, a lakosság 1%-a.

XI. Piusz pápa, az 1937-ben kiadott "Mit brennender Sorge" (Égető gonddal) kezdetű enciklikájában külön megemlékezett a nehéz helyzetbe került és azt elviselni kényszerülő német szerzetesekről, bár nem említette külön mindenki tudta, hogy elsősorban a jezsuitákra gondolt: XI. Pius pápa

"A katolikus szerzeteseknek és szerzetesnőknek is szól atyai köszöntésünk és egyúttal bensőséges részvétünk a miatt a sors miatt, amely az ellenséges rendelkezések következtében annyijukat kiszakította áldásos és szeretett hivatásuk munkáiból. A lelkipásztorkodásban, a betegek szolgálatában és az iskolákban működő rendek buzgósága, hűsége, erényessége, tevékeny ember szeretete és segítő készsége, a magán- és közjólét kiváló elősegítői voltak, amit majd egy későbbi, nyugodtabb kor több igazságossággal fog elismerni, mint azt a felkavart jelen teszi."

Ugyancsak ebben az enciklikában visszautasította az újpogányságot és a fajiságot dicsőítő eszmeiséget tükröző, a hagyományos katolikus hitvallást megreformálni kívánó tanításokat: "Csak felületes szellemek eshetnek abba a tévedésbe, hogy nemzeti Istenről, nemzeti vallásról beszéljenek, csak ilyenek tehetik azt a botor kísérletet, hogy az egész világ Teremtőjét, minden nép Királyát és Törvényhozóját, akinek nagyságához képest "a nemzetek oly kicsinyek, mint a vízcsepp a vödörben (Iz. 40, 15.), egyetlenegy nép határai közé, egyetlen faj vérségi kötelékébe akarják szorítani." Majd később így folytatta a tiszta hitről: "Az Ószövetség szent könyvei egészükben Isten szavai, kinyilatkoztatásának szerves részei. Aki a bibliai történelmet és az Ószövetségben rejlő oktató bölcsességeket száműzni akarja a templomból és az iskolából, Isten szavát gyalázza, a Mindenható megváltói terveit csúfolja meg, és korlátolt és szűk emberi gondolkodást tesz bíróvá az isteni történelemtervezés felett. A kinyilatkoztatás Jézus Krisztus evangéliumában érte el tetőpontját, és mint ilyen, végérvényes, egyszer és mindenkorra kötelező hatállyal bír. A kinyilatkoztatás nem ismer emberi kéztől származó hozzáadást, még kevésbé pótlékot és önkényes kinyilatkoztatásokat. Amilyenekkel a jelen idők egyes szóvivői az úgynevezett vér és faj mítosza alapján felváltani akarják a régit. A természetfeletti kegyelmi felemeltetés elutasítása, mivel ez állítólag nem egyeztethető össze a német nép jellemalkatával, tévedés és nyílt támadás egy keresztény alapigazság ellen." Az egyes emberek közti egyenlőségről kijelentette: "Az embernek, mint személyiségnek Isten adta jogai vannak, amelyeket tőle megtagadni, megszüntetni vagy meddőségre kárhoztatni a közösségnek nincsen joga."

Utóda, XII. Piusz a nácizmus állandó bírálója volt, németországi nunciusként már 1935 márciusában nyílt levelet intézett a kölni püspökhöz, amelyben a nácikat "Lucifer gőgjével rendelkező hamis prófétáknak" nevezte. Még ugyanabban az évben erőteljesen támadta a lourdes-i zarándokok hatalmas tömege előtt azokat az ideológiákat, amelyek a "faji és vérségi babona megszállottjai´"

A római zsidók 1943. október 16-i deportálásáról, XII. Piuszt korán reggel Pignatelli Aragona hercegnő értesítette. A pápa azonnal felhívta az államtitkárt és megparancsolta neki, hogy sürgősen tiltakozzék a német nagykövetnél, Hans von Weizsäkernél. De nem érte be ennyivel: egyik legközvetlenebb munkatársát, a szalvatoriánusok legfőbb elöljáróját, P. Pancrazio Pfeiffert elküldte a római német tábornokhoz, Stahelhez, akinek volt annyi bátorsága, hogy telefonon értesítse Himmlert a pápa tiltakozásáról. A megrémült Himmler megparancsolta, hogy azonnal állítsák le az üldözést. Eközben Rómában az egyházi intézeteket arra utasították, hogy minden lehetséges segítséget adjanak meg az üldöztetést szenvedő zsidóknak. Ezáltal ezrek és ezrek életét mentették meg." XII. Piusz tiltakozása nyomán a deportálás, amelynek két napig kellett volna tartania, még aznap, délután két órakor befejeződött.

A fasiszták dachaui koncentrációs táborba, 26 különböző nemzetiségű jezsuitát deportáltak, akik Leo DeConinck (1889-1956) belga atyát megválasztották helyi elöljárónak, aki a szenvedéseire visszaemlékezve írta: "Dachau előtt nem tudtam elképzelni azt a valódi gyűlöletet, gonosz tűzben égő szemeket, a dühtől eltorzult szájakat, amelyet egy pap puszta látványa kiváltott." A táborban sok jezsuita különböző okok miatt esett a nácizmus áldozatául, mint például Henrik Zwaans holland jezsuita tanár, a holland hadsereg tábori lelkésze vérhasban halt meg, Robert Regout (1896-1942) szintén holland jezsuita, a nemzetközi jog professzora éhen halt, Stanislaw Bednarski lengyel jezsuitát, a krakkói jezsuita újság kiadóját halálra kínozták, Jacques Magnee (1903-1942), belga jezsuita tanár, a helytelen gyógykezelés áldozata lett.

Ausztriába már a 30-as évek elején megérkezett a vallási és politikai alapokon álló antiszemitizmus, de a valóságos zsidóüldözés csak 1938 márciusától a hitlerista csapatok bevonulása után kezdődött el. Főként a bécsi zsidóság került nehéz helyzetbe, mivel az ország zsidó származású lakossága a fővárosba koncentrálódott, a zsidók a város lakóinak 11%-át tették ki, vidéken csupán kb. 20 ezer zsidó élt. Korlátozták a jogaikat, a nőknek a Sára, a férfiaknak az Izrael nevet kellett felvenniük és a megkülönböztető sárga csillagot hordani a ruhájukon. 1938. november 9-10-én felgyújtották a zsinagógákat és imaházakat, zsidó üzleteket, egyedül a Seitenstettengasse-i Városi templom maradt meg viszonylag épségben. 1939. májusáig a nürnbergi faji törvények szerint 130 ezer embert nyilvánítottak zsidónak, noha 1938-ban 206 ezer zsidó élt a városban, amelyből 181 ezren tartoztak a zsidó vallási közösséghez. 1941 októberétől megindultak a tömeges deportálások 65 ezer zsidót hurcoltak a koncentrációs táborokba. A tehetősebb zsidó -főként leopolstadti- kereskedők teljes vagyonuk hátrahagyásával elmenekülhettek, a neves értelmiségiek egy részével együtt, mint például Sigmund Freud (1856-1939) is kapott útlevelet. A menekültek egy része azonban számos értékesebb bútort, képeket és más művészeti alkotásokat rábízott becsületes keresztényekre, akik ezeket visszaadták az eredeti tulajdonosoknak, ha visszatértek.

Ausztriában Ferdinand Frodl (1886-1964) elvetette a nácik rasszista nézeteit, és mint társa Georg Bichlmair (1890-1953) segítette a kereszténységre áttért zsidókat. Egészen különösen kiváló munkát végzett az üldözött zsidók érdekében Ludger Born (1897-1980) a bécsi érsek, Theodor Innitzer (1875-1955) megbízottjaként. Ugyanis eléggé sajátos helyzet alakult ki, a német Wehrmacht bevonulása után, a bécsi érsek, akit 1933-ban bíborossá neveztek ki, nagyon hamar felismerte a halálos veszedelmet, amelyet a Gestapo tevékenysége jelentett. Először P. Bichlmairt bízta meg a zsidók karitatív segítésével, akit ezért a munkája miatt letartóztattak, majd száműzték. Ezután az érsek, 1940. december elsején megalapította a segítséget nyújtó szervezetét, az "Erzbischöfliche Hilfsstelle für nicht arische Katholiken" (A nem árja katolikusok érseki segítőhivatala) címen az üldözött zsidók részére, hogy mindenki láthassa, az ún. "államegyház" részéről, a szószékről prédikált felebaráti szeretet nemcsak üres szóvirág, hanem a bajban és szenvedésben cselekvő segítség. A hivatal vezetését egyik régi, jól bevált jezsuitára bízta, P. Bornra, aki már 1915 óta a Jézus Társasága tagjaként tevékenykedett. P. Born hihetetlenül sok munkát végzett: az üldözöttek számára élelmiszert, ruhát, lakást szerzett, előteremtette a pénzt az utazási- és orvosi költségekre, gondoskodott a megfelelő papírokról, mind bel- és külföldön, vigasztalta a gyerekeket, a magányos öregeket és betegeket. Természetesen időről-időre sok és lelkes munkatársakat kapott jezsuita társai, plébánosok, szerzetesek és világi munkatársak személyében. Mindenki világosan láthatta és tapasztalhatta az üldözöttek segítése, a zsidó polgártársak mentése a veszélyes időkben csak a mindenható szeretet által végezhető. P. Born és segítőtársai történelmi értékű munkát végeztek, maga az atya éjjel-nappal állandó életveszélyben volt, mivel bármikor letartóztathatták, ez az időszak nem is múlt el minden nyom nélkül, a veszélyes időszak elmúlta után többször kezelték kórházban és kétszer kapott szívinfarktust, de a megmentettek szeretete és tisztelete az egész további életében elkísérte.

A németek által megszállt Csehországban nem nyílt lehetőség és alkalom a jezsuita zsidómentésre, mivel a jezsuiták házait a fasiszták lefoglalták és a cseh jezsuiták maguk is ellenségnek számítottak a németországi és más megszállt országok jezsuitához hasonlóan. Szlovákiában Rudolf Miku (1884-1972), az első szlovák provinciális szervezte a segítséget a zsidóknak. A szlovák rendtartományba felvett, rózsahegyi születésű, de zsidó származású Tomá Munk (1924-1945) skolasztikust is bújtatta, de az ország német megszállása után elhurcolták, és Auschwitzba deportálták, majd a háború végén Berlin mellett elhunyt. A megszállás előtti Csehszlovákiában 365 ezer zsidót számláltak, ez az ország lakosságának 2,5%-a volt.

Lengyelországban különösen sok munkájuk akadt a jezsuitáknak az üldözöttek mentésében, bár maguk is sokszor ellenségnek, megsemmisítendő személynek számítottak, a papok és szerzetesek egyötödét meggyilkolták a fasiszták. Az országban élt az európai zsidóság egynegyede, több mint három millió ember, az összlakosság 10%-a. Varsóban, ahol a város lakosságának harmadát (305 ezer) tette ki a zsidó közösség, többen is az üldözöttek oltalmazására és segítésére siettek a jezsuiták közül. Czeslaw Bialek (1920-1984), Alojzy Chrabak (1902-1959), Tomasz Rostworowski (1904-1974) és Jozef Warazawski (1903-1997) segítették a varsói zsidókat. Otwock környékén Jan Rostworowski (1876-1963) és Jan Wojciechowski (1903-1961) zsidó gyerekeknek viselték a gondját. Hasonlóan, mint Ildefons Nowakowski (1876-1950) és Jerzy Mirewick (1909-1996), akik a náci terror idején a második világháborúban a lublini zsidókat segélyezték. Vilnában (ma Vilnius, Litvánia) Kazimierz Kucharki (1894-1956) segítette a zsidó menekülteket. Ebben a sorban kell megemlíteni azoknak a jezsuitáknak is a nevét, akik életüket áldozták, mivel az üldözött zsidókat mentették, mint Antoni Grzybowski (1904-1943) Albertynben, Adam Sztark (1907-1942) Slonimban (ma Fehéroroszország). Antoni Grzybowski a jezsuita noviciátusban bújtatta az üldözött zsidókat, bár már a nácik is értesültek a zsidómentő tevékenységről, mégis az atyát német egyenruhába bújt szovjet partizánok végezték ki 1943. október 20-án. Adam Sztark, mint zyrowicei plébános zsidó gyerekeket mentett ki a holokauszt poklából és megszervezte a menekülésüket a Szeplőtelen Fogantatás Nővérei zárdájába. Azonban nácik 1942 decemberében letartóztatták és két segítőjével, Maria Ewa Noiszewska (1885-1942) és Maria Marta Wolowska (1879-1942) nővérekkel együtt kivégezték. A két nővért, II. János Pál pápa, 1999. június 13-án, Varsóban boldoggá avatta, a nácizmus áldozatai között.

Litvániában Jonas B. Borevicius (1906-1989) és Jonas B. Paukstys (1899-1965) az äiaulai területen mentették a zsidókat. Kaunasban, ahol a jezsuiták egy főiskolát vezettek, Karl Fulst (1903-1991) egy készülő szótár ürügyén sok zsidót tudott kimenteni a gettóból. A viszonylag kis országban 160 ezer zsidó lakott, az ország lakosságának több mint 7%-a.

Romániában szintén nagyszámú zsidó lakosság élt, mintegy 900 ezren. Cernautiban (ma Csernivec, Ukrajna) Wladyslaw Kumorewicz (1904-1961), mint általános vikárius megvédte a keresztény hitre áttért zsidókat, egy német jezsuita, Rafael Haag (1885-1978) segítő támogatásával Egy másik, ugyancsak Romániában tevékenykedő lengyel misszionárius, Stanislaw Skydrzyk (1901-1980) a bukaresti pápai nuncius, Msgr. Andrea Cassulo (1869-1952) segítségével nagyon sok zsidót megmentett a deportálástól.

Jugoszláviában nagyon aktív volt két jezsuita Joseph Müller (1883-1945) és Karlo Leopold (1885-1956), akik az országból egy sor zsidónak segítettek elmenekülni. P.Leopold különösen a polgári hatóságokhoz fűződő kapcsolatait gyümölcsöztette a zsidók érdekében. A zsidók száma 65 ezer volt, az ország lakosságának 0,5%-a.

Belgiumban nagyon szervezett zsidómentő akciók folytak: a brüsszeli Berchmann kollégium minisztere Jean-Baptiste De Coster zsidó fiúkat fogadott be a házba és megszervezte a további taníttatásukat. A nagyobb fiúkat átöltöztette kopott fekete reverendába, és beosztotta őket a novíciusok közé. Így ezek a gyerekek, sőt egy anya a csecsemőjével megmenekültek a Gestapo elől, és nem kerültek deportálásra. Hasonló tevékenységet végzett Maurice Robinet (1907-1977). Henri Van Oostayen (1906-1945) atya a Vöröskeresztnél dolgozott káplánként és De Coster atyának segített elrejteni a zsidó fiúkat, ebben az akcióban a saját életét kockáztatta, végül 1944. július 25-én, a Gestapo letartóztatta a zsidók segítése miatt, a vallatások során megkínozták. Majd Németországba deportálták, ahol a mauthauseni, oranienburgi és a bergen-belseni koncentrációs táborokban sínylődött, 1945. április 19-én, néhány nappal a tábor felszabadulása előtt meghalt. Gerard de Jong (1892-1970) szintén segítette az üldözött zsidókat. Belgiumban a későbbi általános rendfőnök, Jean B. Janssens (1889-1964), akkoriban flamand-belga provinciális, a Gestapo zsidóellenes intézkedéseit hiusította meg a jezsuiták segítségével és védelmezte az üldözött brüsszeli zsidókat. A világháború utolsó hónapjaiban, a brüsszeli rendházba 35 zsidó gyermeket fogadott be, akiket a titkára, Emile Gessler atya és az Eucharisztikus Keresztes Nővérek segítségével gondozott. Belgiumban viszonylag kisszámú, de tekintélyes zsidó polgárság élt, elsősorban Brüsszelben és Antwerpenben 15 ezer zsidó lakott.

Franciaországban a jezsuiták gondoskodtak az üldözött zsidók sorsáról, megmentésükről. Alphonse Lambrette, a párizsi Szent Mihály kollégium tanáraként, az iskolában bújtatta a Gestapo által keresett zsidó menekülteket, akik a koncentrációs táborba szállítás elől szöktek meg. Louis de Jabrun (1883-1943) bordeaux-i jezsuitát Buchenwaldba deportálták, mivel hamis papírokkal zsidókat mentett, ahol elhunyt.

Pierre Chaillet (1900-1972), Gaston Fessard (1897-1978) és a későbbi érsek Henri de Lubac (1896-1991) és más jezsuiták Fouviére-ben, a Temoignage Chretien (Keresztény tanúságtétel) segítségével megkísérelték a franciaországi közvéleményt a menekült zsidóság javára befolyásolni. Ma már történelmi jelentőségűek az itt megjelent egyes tanulmányok: Chaillet, Pierre-Stanislas Fumet: "Notre combat. (A mi harcunk) II-III. 1941. december-1942. január, Chaillet, Pierre-Pasteur de Pury: Les racistes peints par eux mêmes. (Ahogy a rasszisták festik le saját magukat) IV-V. 1942. február-március, Chaillet, Pierre-Lubac, Henri de: "Antisémites" (Antiszemiták) VI-VII. 1942. április-május, Chaillet, Pirre-Lubac, Henri de:" Droits de l'homme et du chrétien" (Az emberi és keresztény jogok) VIII-IX. 1942. június-július, Chaillet, Pierre-Fessard, Gaston-Lubac, Henri de: "Collaboration et fidélité" (Kollaborálás és hűség) X-XI. 1942. október-november.

A jezsuiták hatására a francia klérus is felemelte a szavát a zsidók érdekében. Saliegeof toulouse-i érsek és Gerlier lyoni érsek pásztorlevelekben ítélték el a kormány antiszemita törvényeit. Emanuel Célestin Suchard (1874-1949), párizsi érsek egy nyilatkozatot adott ki 1942. júliusában, amelyet minden francia püspök aláírt: "Mélységesen megdöbbent bennünket a zsidók tömeges bebörtönzése és az embertelen eljárási metódus. Az emberiesség és a keresztény tanítások nevében határozottan elítéljük az alapvető emberek jogok megsértését." A későbbi párizsi érsek Jean Lustiger bíboros (1926-2007) is de Lubac atyának köszönhetően menekült meg a német koncentrációs táborba hurcolástól.

A Vichy-kormányzat antiszemita politikája ellen tiltakozott Victor Dillard (1897-1945), akit később Dachauban hunyt el. Teilhard de Chardin (1881-1955), De Gaulle barátja vezette a vichy-i kormány kollaboráns, náci politikája és az antiszemitizmus elleni ellenállást. Hasonlóan masszív ellenzője volt az antiszemitizmusnak Michel Riquet (1898-1993), aki szintén sok zsidót megmentett meg, 1944-ben a francia főváros szívében lévő Szent Szeverin templomban nyilvánosan szót emelt az SS brutalitása, a zsidók üldözése ellen, amelyet a francia kollaboránsok szenvtelenül szemléltek, a Gestapo ezért előbb Mauthausenba, majd Dachauba deportálta. A francia ellenállásban sok jezsuita vett részt, mint Roger Braun (1910-1981), a későbbi Recontré, a zsidó-keresztény párbeszéd folyóiratának az alapítója, Jean Fleury (1905-1982), Emil Plankaert (1906-2002) és Henri Revolt (1904-1992), Marcel Bit (1883-1963), Pierre Exbrayat (1903-1982), Bernard de La Perraudiere (1898-1891), Louis Mouren (1902-1985), Marius Nepper (1899-1983), Gustave Peyralads (1889-1983) Jean Polit (1910-2004) és Jacques Sommet (1912), akik szintén az üldözött zsidókat is segítették. Franciaországban 130 ezer zsidó polgár élt, a többségük Párizsban lakott.

Olaszországban Pietro Tacchi Venturi (1861-1956) először a konvertita zsidókat védte az ellenük hozott állami törvények jogtalanságai ellen. Majd a Jugoszláviától átcsatolt területeken 200 zsidó gyermeket mentett meg. Később a német megszállás alatt nemcsak a nácik politikája ellen tiltakozott, hanem a vatikáni diplomáciai védettségét felhasználva mentette az üldözött zsidókat, Mussolini bukása után a Gestapo letartóztatta. Pietro Boetto (1871-1946) genovai érsek szintén segítette a védtelen zsidókat, bátor közbelépésével 800 zsidó embert mentett meg, szorosan együttműködött a Delasem nevű zsidó mentőszervezettel. Pietro Filippetto (1901), aki a háború után a bencés rend tagja lett, Lombardiában segítette a zsidókat, a milánói érsek Ildefonso Schuster Egyházi Segítőhivatalát vezette, amely a zsidók mellett a politikai menekülteknek is segített a svájci határon való átjutásban. Rajtuk kívül nagyon sok olasz jezsuita rendházban: Gallaretóban, Livornóban, Truggióban bújtattak zsidókat. Torinóban P. Secondo Goria (1893-1975) hevesen kritizálta az antiszemitizmust. Rómában, a Keleti Intézetben Bernand Mrozek (1903) testvér, a Gergely Egyetemen az akkori rektor, a későbbi érsek, Paolo Dezza (1901-1999) rejtegette az üldözötteket. Más római jezsuita központokban: az Il Gesúban, a Történeti Intézetben is sok zsidó talált átmeneti menedéket. Rómán kívül, a frascati Mondragone nemesi kollégiumban rejtegettek zsidókat. Az olasz állam területén 35 ezer zsidó élt, a fasizmus uralomra jutása előtt.

A pápa környezetében is számos jezsuita ténykedett a zsidók érdekében, mint Robert Leiber (1887-1967), a pápa titkára, aki közvetített az 1940-es Hitler elleni összeesküvés résztvevői felé, John LaFarge (1880-1960), amerikai jezsuita, aki egy a zsidók elleni törvénytelenségeket elítélő pápai állásfoglaláson dolgozott, vagy a pápa gyóntatója, Augustin Bea (1881-1968) bíboros, a későbbi keresztény-zsidó kapcsolatok titkára. VI. Pál pápa (1963-1978), XI. Pius egyik legközelebbi munkatársa utasítására, a Vatikánban hatalmas munka kezdődött, 1965-1981 között 11 kötetben tették közzé mindazokat a dokumentumokat, amelyekből nyomon kísérhetők a holokauszt idején történtek. Az Actes et Documents du Saint Siège relatifs à la Seconde Guerre Mondiale (A Szentszék II. világháborúra vonatkozó iratai és dokumentumai) című dokumentumsorozatot négy jezsuita szerkesztette és rendezte sajtó alá.

Magyarországon a zsidómentésben oroszlánrészt vállalt Jánosi József, aki a svéd Vöröskereszt valamint a pápai nunciatúra menleveleivel az üldözöttek százait mentette meg a csaknem bizonyos haláltól. Igen sokat tett az üldözött zsidók megmentése érdekében Raile Jakab (1894-1949), akit a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet, egyedüli magyar jezsuitaként, a Világ Igazai kitűntetésben részesítette. P. Raile, Köhler lazarista atya mellett, a budapesti mentési akció egyik legfőbb irányítója volt. Valóságos legendakör vette körül, egész nap járta a várost, hamis keresztleveleket szerzett, alig múlt el nap, hogy egy-két újabb védenccel ne szaporította volna a pesti rendházban menedéket talált menekültek létszámát. Reisz Elemér (1904-1983) is számos zsidó családot kihozott a gettóból. A rendházban élő zsidó menekültek száma mintegy 120 személyre tehető. A németek és a nyilasok figyelmének elterelésével minden üldözött megmenekült, aki a Központban keresett menedéket.

Függelék:

P. Rupert Mayer mártíromsága

Rupert Mayer 1876. január 23-án született Stuttgartban, egy vallásos, de a világra nyitott kereskedő családban, egy fivére és négy nővére volt. Fiatalkorában tehetséges hegedűsnek és kiváló lovasnak számított. Az iskoláit szülővárosában végezte, 1894-ben érettségizett. A papi, szerzetesi pálya már kora ifjúságától vonzotta, jezsuita szeretett volna lenni, de szülei kívánságára még nem lépett be a rendbe a tanulmányai előtt, a filozófiát és teológiát a freiburgi, a müncheni és a tübingeni egyetemen végezte. 1899. május 2-án pappá szentelték Rottenburgban, ekkor már követhette szíve vágyát és jelentkezett a Jézus Társaságába. Mivel a kultúrharc miatt 1917-ig Németországban nem volt lehetséges a jezsuiták képzése, 1900. október elsején kezdte meg a noviciátusát az osztrák Feldkirchben, amelyet Hollandiában fejezett be. 1906-tól népmisszionáriusként működött Németországban, Hollandiában és Svájcban. 1912-től Münchenbe helyezték a bevándorlók lelkésze lett. Az első világháborúban, mint tábori lelkész szolgált, 1916-ban a romániai Sulta-völgyben olyan súlyosan megsebesült, amikor gránátesőben, a saját testével védelmezte egy életveszélyesen megsérült társát, hogy a bal lábát amputálni kellett, az első káplánként megkapta a vaskeresztet.

A világháború után a rendszeres prédikációiban az embereket a belső megújulásra hívta meg, egy Isten felé forduló, valódi megélt keresztény életre, 1919-ben, az egész Münchenre kiterjedő városmissziót szervezet, amelyhez 3600 világi munkatárs csatlakozott. Különböző politikai rendezvényeket látogatott, az egyház ellenes csoportok összejöveteleire is eljárt. Az új kommunista párt gyűlésein pártfogolta az igazságon és a szereteten épülő társadalom építését, de a nemzeti szocialisták gyűlésén kérdőre vonta a fasiszta szónokokat az antiszemita és parancsuralmi eszméik miatt. Azonban a nácik szerették volna megnyerni eszméik számára a népszerű népmisszionáriust, ezért az ezüstmiséje alkalmából Hitler is küldött üdvözlő táviratot a részére, de P. Mayer messze felette állt az ilyen kísértéseknek és elutasított mindenféle együttműködést a fasiszta eszmerendszerek képviselőivel. Michael von Faulhaber (1869-1952) müncheni bíboros 1921-ben, kinevezte a müncheni Férfiak Mária-kongregációjába prézesnek, ahol önzetlen munkája nyomán az elkövetkező években megsokszorozódott a létszám, mintegy 8000 tagot számlált a Mária-tisztelők tábora. P. Mayer 1925-től kezdve bevezette a rendszeres vasárnapi istentiszteleteket a müncheni főpályaudvaron. Az 1920-as évektől kezdve felismerte a nemzeti szocialisták veszélyességét. A hatalom átvétel után fellépett az egyházi jogok és a vallásszabadság érdekében, amikor Hitler megerősödött és mozgósította az erőit a zsidók és az egyház ellen. A nyilvánosság előtt kijelentette, hogy egy katolikus nem lehet nemzeti szocialista. Naponta kétszer-háromszor prédikált az embertelen intézkedések ellen, mert a fasiszták korlátozták a katolikus oktatást, felheccelték az ifjúsági szervezeteiken keresztül a lakosság egy részét a katolikus szeretetművek és az önkéntesek ellen, valamint egyre kevesebb jogot biztosítottak a zsidó állampolgároknak. Amikor 1935-ben megtiltották a Caritas részére a gyűjtést, május 18-án a Szent Mihály templom előtt persellyel tiltakozott. A hatalommal ellenkező prédikációi miatt 1937 áprilisában szilenciummal sújtották, de ezt nem tartotta be, a rendi vezetés egyetértésével tovább prédikált, így június 5-én letartóztatták, és júliusban szószéki visszaélésért elítélték, ez nagyon nagy felháborodást keltett a város katolikus hívei között. 1937. július 4-én, maga Faulhaber érsek prédikált a Szent Mihály templomban a férfi kongregációk nagygyűlésén a letartóztatás és az elítélés ellen: "Lángjelek füstölnek az égen" címmel.

Kiszabadulása után folytatta a hatalomellenes beszédeit, a rendi vezetés jóváhagyásával megtartott 1938. évi újévi beszéde, annyira felháborította az állami hatóságokat, hogy ezért 1938. január 5-én újra letartóztatták, a landsbergi börtönbe szállították, hat hónapra ítélték, de május 3-án amnesztiával szabadult. Noha számos prédikálási tilalmat kapott, nem hagyta abba a munkáját. Mivel már a bírósági tárgyaláson kinyilvánította az elhatározását: "Elvetem a rám rótt prédikálási tilalmat, továbbra is beszélni fogok, még ha az állami hatóságok úgy vélik is, hogy a szószéki beszédeim büntetendők és szószékemmel visszaélek." Ezért 1939. november 3-án újból fogságba került, "az államellenes mozgalmak támogatása" címén találták bűnösnek és a sachsenhauseni koncentrációs táborba küldték, ahol hét hónapra teljesen elszigetelték. Az édesanyjának írta a következő sorokat: "El vagyok vágva mindenkitől és mindentől, nem tudok semmit sem a világról. Imádkozni próbálok, és minden szenvedésemet felajánlom áldozatul." Itt az egészsége annyira megromlott, hogy az ettali bencés kolostorba internálták 1940-ben, a Gestapo szigorú felügyeletére bízták, mivel nem akartak "mártírt" csinálni belőle. Itt sem prédikálhatott, sőt látgatókat sem fogadhatott, csak 1945 májusában került vissza amerikai tisztek segítségével Münchenbe, ahol hősként fogadták. A frissen visszakapott szabadságát nem tudta sokáig élvezni, mert Mindenszentek ünnepén, a müncheni Szent Mihály templom Kereszt-kápolnájában, a szószéken szívrohamot kapott és még aznap elhunyt. A frissen megnyitott pullachi jezsuita temetőben, mint az első halottat temették el, de annyian zarándokoltak a sírjához, hogy 1948. május 3-án átvitték a maradványait a müncheni Bürgersaal altemplomába. 1950-ben indult el a boldoggá avatási pere, II. János pápa 1987. május 3-én avatta boldoggá a müncheni Olimpiastadionban, majd a sírját is felkereste.

P. Alfred Delp SJ mártíromsága

Alfred Delp 1907. szeptember 15-én, Mannheimben született, két nap múlva a jezsuita templomban megkeresztelték. A szülei különböző vallásúak voltak, apja után az evangélikus vallásban nevelték, gimnazista korában, 1921-ben konfirmált is, de vitába keveredett az evangélikus lelkésszel és a katolikus Bund Neudeutschland (Új Németország Szövetség) ifjúsági mozgalomhoz csatlakozott. A dieburgi Goethe iskolában érettségizett, majd belépett a jezsuita rendbe 1926-ban. A feketeerdei St. Blasienben működött, mint nevelő és tanár. 1937-ben szentelték pappá. 1939-től a müncheni Bogenhausen városrész Szent György plébániáján szolgált. Egyúttal a Stimmen in Zeit neves katolikus lap szerkesztőjeként is tevékenykedett, amely csak 1941 júniusáig jelenhetett meg, utána betiltották. 1942-től a Helmuth von Moltke (1907-1945) gróf által vezetett Kreisauer Kreis nevű szervezetben dolgozott, amely egy új társadalmi rendszer modelljén dolgozott, a háború utáni, a náci rendszer felszámolása utáni időkre készült. P. Delp elsősorban a katolikus egyház helyét jelölte ki az újonnan felépítendő Németországban különös tekintettel a katolikus egyház szociális tanításaira.

1944. július 28-án őrizetbe vették, és a népbíróság Roland Freisler elnökletével halálra ítélte. Azonban a Gestapo ajánlatot tett neki, hogy szabadon engedik, ha kilép a jezsuita rendből, de P. Delp elzárkózott ettől. Sőt 1944. december 8-án a Berlin-Tegel-i börtönbe letette az utolsó, ünnepélyes fogadalmát és így a jezsuita rend professzusa lett. 1945. január 11-én a következő levelet írta jezsuita rendtársainak: "Kedves Testvérek, Itt állok az utak keresztútján és végül egy egészen más utat kell választanom. A halálos ítélet kimondása után a környezetem teljesen megváltozott, mivel nem fellebbeztem nincs semmi reményem, csak gyűlölt ellenséget látnak bennem. Köszönöm a Társaságnak és testvéreimnek minden jóságukat, hűségüket és segítségüket, különösen ezen az utolsó héten. Bocsánatot kérek minden hazugságért és jogtalanságért, és kérek még egy kis segítséget és könyörületet beteg szüleimnek. A mostani elítélésemnek egyetlen valódi oka az, hogy jezsuita vagyok. Ugyan kiderült a tárgyaláson, hogy semmi közöm nem volt a Hitler élete elleni merénylethez, ebben felmentettek. A vádak maradéka távolról sem volt komoly vagy tényeket tartalmazó. Minden alapjuk az volt, hogy jezsuita vagyok, egy szerzetes, vagyis a birodalom ellensége és árulója. Moltkét is azért utálták a bíróságon, hogy velünk szövetkezett, különösen, hogy Rösch atyával [a jezsuita provinciálissal. B.G.]. Így az egész eljárás egy rövid komédiába fajult. Nem keresték az igazságot, csak egyszerűen elfogadták az előzetes döntést. Talán Isten megóvja őket. Én imáimba foglalom a neveiket. A másik oldalon csak a jót fogom mondani róluk, és mielőtt elhagyom ezt a földet feloldozóm bíráimat. Holnap délben misét fogok bemutatni és Isten nevében, a gondoskodása és a vezetése alatt fogok utat készíteni. Isten áldásával és oltalmával. Tisztelettel Alfred Delp SJ "

P. Alois Grimm SJ mártíromsága

Alois Grimm 1886. október 24-én született Külsheimben, az érettségi után nem tudta eldönteni, hogy tengerésztiszt vagy pap legyen. Azonban egy apjával megtett közös utazásán, részt vett a holland jezsuiták egy lelki napján, amely eldöntötte a kérdést. 1907-ben belépett a jezsuita rendbe, a tanulmányait az első világháború megszakította, mint szanitéc szolgált különböző frontkórházakban. 1920-ban szentelték pappá, 1921-ben a firenzei német nyelvű lelkészségen szolgált. Majd 1922 és 1926 között a bécsi és a heidelbergi egyetemeken klasszikus nyelveket, germanisztikát és történelmet tanult. 1926 őszétől, pedig a feldkirchi Stella Matutina kollégiumban kezdett el oktatni, amelyet 1934-től a feketeerdei St. Blasienben folytatott. Mint patrológus és tudományos kutató vett részt Szent Ambrus "Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum" bécsi szöveg-kritikai kiadásában. Szent Ambrus negyedik századból származó, Milánóban írt latin Pál-kommentárja, sok különböző kéziratban eltérő szövegekkel maradt fent. P. Grimm a kutatásaiban az ős-Ambrus szöveget, vagyis az eredetit kereste, a különböző kéziratokból, megállapította az eredetüket, a szerzőséget és hogy milyen kapcsolatban állnak más kéziratokkal, így végül összeállt a teljes eredeti szöveg, amely tudós körökben nagy vitákat szült.

Azonban P. Grimm tevékenysége nem merült ki a hitoktatói, latintanári és tudományos kutatói munkájában. Teljesen világos eszmerendszer alapján, keresztény háttérrel vitatkozott a nemzeti szocialista gondolatokkal. Egy náci világi tanár társa, indulatosan nyilatkozott róla: "Grimm lekicsinylő módon nyilatkozik a mi új eszménkről. Nagyon remélem, hogy hosszú időre lecsukják, jobb esetben örökre." A St. Blasien kollégium nácik általi bezárása után, P. Grimm az osztrák Tisisben, a noviciátusban lett latin tanár és plébániai kisegítő. 1943-ban egy berlini őrvezető kérte a felvételét a katolikus egyházba P. Grimmtől. Rendszeresen eljárt az oktatásra, a gyermekét is megkereszteltette, végül a "barátját" is elhozta a hitoktatásra. Októberben P. Grimmet a Gestapo letartóztatta és az innsbrucki központi házukba vitte, ott nagy meglepetés érte, mivel ez a "barát" a Gestapo tisztje volt.

P Grimmet kihallgatták és megkínozták, majd Berlinbe átszállították, ahol további tortúráknak vetették alá. Majd 1944. augusztus 12-én Roland Freisler náci vérbíró halálra ítélte a hadsereg bomlasztása és két esetbeli defetizmus miatt. A népbírósági ügyvédje, Joachim Lingenberg írta később a visszaemlékezéseiben: "P. Grimm védelme, életem legborzalmasabb emlékei közé tartozik, ez egy darab történelmi igazság, amelyet nem lehet elfelejteni, főként a korunkban, amely hajlamos a múlt történéseit lekicsinyelni."

Az ítélet után, búcsúlevelében írta P. Grimm: "Elérkezett az óra, készülődök a hazatérésre az örök hazába. Néhány óra múlva a Bírám, a Megváltóm és az Atyám előtt fogok állni. Ez az Isten akarata, mert minden általa történik. Nem szomorkodóm, haza megyek. Önöknek még kitartani kell. Én életemet adom Isten Országáért, amelynek soha sincs vége, a Jézus Társaságáért, az ifjúságért, és hazánk hitéért." 1944. szeptember 11-én, P. Grimmet felakasztották. A halálos ítélet végrehajtása után öt évvel átvitték az urnáját a St. Blasien kollégiumba, a hamvait P. Otto Faller (1889-1971) rektor helyezte el a kápolnában: "Kedves halott barátunk, ünnepélyes fogadalmat teszünk a csendes sírodnál. Mi Isten Országáért, amelynek soha sincs vége, a Jézus Társaságáért, az ifjúságért és hazánk hitéért fogunk élni. Légy a házunk és a mindig megújuló ifjúságunk védőangyala. Őrizz bennünket lelkeddel és imádkozzál értünk, hogy mi a fogadalmunkat megtartsuk mindenkor. Nyugodj Isten békéjében!"

P. Johann Schwingshackl SJ mártíromsága

A nemzeti szocialista eszmékkel számtalan osztrák került szembe, de a nyílt ellenállást csak kevesen vállalták. Ezek közé tartozott egy jezsuita, P. Johann Schwingshackl, 1887. április 5-én született a tiroli Welsbergben (ma Monguelfo/Welsberg, Olaszország) bányászcsaládban. 11 testvére miatt, 24 éves koráig a mezőgazdasági munkás volt, utána megkezdte a gimnáziumi tanulmányait Brixenben (ma Bressanone/Brixen, Olaszország), amelyet félbe szakította háború, de már 1914 szeptemberében orosz hadifogságba esett, 1916-ig a szibériai Irkutszkban volt hadifogolytáborban, innen egy súlyos tüdőgyulladás miatt Moszkva mellé internálták, ahol tífuszt kapott, majd 1918-ban hazatért. Háborús érettségit tett, majd 1919-ben belépett a jezsuita rendbe, 1920-1926 között az innsbrucki egyetemen tanult, közben egy évet Krakkóban töltött, 1924-ben pappá szentelték. Kiújult tüdőbaját egy évig Davosban kezelték, ahol a háborús naplóját átdolgozta, majd egy évre hazaküldték pihenni. 1928-tól az innsbrucki Canisiumban tevékenykedett, 1930-ban szóciusz, utána novíciusmester St. Andräban, 1933-tól népmisszionárius Tirolban. 1936-tól a strasshofi Regina Apostolorum misszionáriusképző intézetben novíciusmester. 1938-tól a bécsi Szent Márton plébánián rektor és a Mária-kongregációk lelkésze. A rendi vezetés 1941-ben Bécsből Steyrbe helyezte, ahol az elkövetkező évben Bad Schallerbachban működött. P. Schwingshackl még az Anschluss előtt nyilvánosan kritizálta a nemzeti szocializmust és a pasztorális munkája területén harcolt az embertelen és rasszista eszmék ellen. A prédikációiban minden nyomás ellenére bátran kiállt a keresztény értékek mellett, kidolgozta az egyház és a jezsuita rend koncepcióját, amelyet az 1938-as népszavazás esetén követni lehetett. Bécsben ifjúsági csoportokat szervezett, ahol a hitkérdésekről beszélgettek. Sokszor feljelentették a beszédei miatt, ezért a Gestapo 1943-ban szilenciumra kárhoztatta. Végül 1944 februárjában letartóztatták és decemberben a salzburgi "népbírósági" elnök Roland Freisler, valójában náci vérbíró a "védelmi erő bomlasztása és ellenség pártolása" címen halálra ítélte, az ítéletet egy elfogott, a jezsuita tartományfőnöknek írt levelére alapozták: "Mi mindannyian felismertük, hogy a helyzet különösen Németországban a keresztény egyház léte és nem léte körül forog. Mi megértettük, hogy ha a hit ellenségei győznek a háborúban, a katolikus életet olyan gyökeresen kiirtják, mint ezt a 2000 éves történetében csak néhány zsarnok alatt láttuk, és olyan pokoli eszközöket fognak használni, mint ami csak a bolsevizmusról derült ki." Az elítélése előtt fáradhatatlanul tevékenykedett, mint pap a fogolytársai között. Az egykori fogolytársa Eiserebner plébános, így emlékezett rá: "A kemény tiroli feje és lágy szíve egy egészen különös fényt adott neki. A nézeteiben nagyon szigorú volt, de mégis egy nagy, valódi papi jóság ragyogott belőle. Biztos voltam benne, ha a jezsuitáknak az utolsó időkben egy mártírjuk lesz, az csak P. Schwingshackl lehet. Nekem mindig egy Keresztelő Szent Jánosnak tűnt a keménységével és az egyenes, fanyar őszinteségével. Példája a gyötrelmes helyzetben sok adott nekünk." P. Schwingshackl 1945. május 4-én, néhány nappal a teljes összeomlás és a tervezett kivégzése előtt a München-Stadlheim-i börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt. A jezsuita testvéreinek írt búcsúlevelében teljesen világosan látta a helyzetét: "Boldog vagyok. Teljesen világos számomra, hogy a nyomozás és az elítélés módja után, hogy Krisztus dolgában kell meghalnom. Naponta imádkozom Önökért, gyakran megbilincselt kezekkel." Először a perlachi fogolytemetőbe került, majd 1946-ban a pullachi jezsuita temetőben temették el, de 1985-ben ünnepélyes keretek között átvitték a földi maradványait az innsbrucki jezsuita (egyetemi) templom kriptájába.

P. Georg von Sachsen mártíromsága

P. Georg von Sachsen (Szászországi György) 1893. január 15-én született Drezdában, a szülei Friedrich August von Sachsen koronaherceg, a későbbi szászországi király és Luise von Sachsen, született toscanai nagyhercegnő voltak. Az édesanya halála után az apja vette kezébe a nevelését, amelyben nagyon fontos helyet foglalt el a vallásos hit, és hogy a gyermekeit a maga közelébe tartsa a király hercegi iskolát alapított, ahol sok evangélikus tanár is oktatott. Ekkor alakult ki a fiatal hercegben az ökumenikus szemlélet. Az érettségi után György koronaherceg belépett a szász hadseregbe, és részt vett az első világháborúban. A háború tanulságaként azt vonta le, hogy "Isten kegyelme óvott meg ebben a háborúban valamint a háború borzalmain keresztül meg is tisztított." A háború befejezése után összeomlott a monarchia és régi kívánságára elkezdte a papi tanulmányait, bár nem minden nehézség nélkül, de Franz Löbmann (1856-1920) drezdai püspök és Adolf Bertram (1859-1945) boroszlói érsek állásfoglalása szerint György már nem tartozott politikai felelősséggel, ezért folytathatta a tanulmányait. 1923. szeptember 23-án szentelték pappá, majd egy rövidebb meisseni egyházmegyés papi szolgálat után, belépett a jezsuita rendbe, ahol a rendi kiképzés után a berlini Canisius kollégiumban működött. A nemzeti szocializmus idején az ellenállók oldalán küzdött. 1943. május 14-én a Glienicker tó melletti Schwimmenben halt meg.

Természetesen teljesen elfogadhatatlan volt számára a berendezkedő nemzeti szocialista rendszer, amelyről szomorúan nyilatkozta: "Németország jelenlegi helyzetét számomra rendkívül nehéz elfogadni, majdnem felfoghatatlan: a szidalmak és minden régi dolog szétverése, ami nekem drága és kedves: a monarchista és dinasztikus hagyományok, Szászország felbomlása, apám emlékének szidalmazása, a múlt teljes elutasítása, és mindenekelőtt az istenkáromlás, Isten, Krisztus és Egyházának a szidalma, az apostoli munka beszűkítése, az erőteljes ellenőrzés. Mindezek hatása egy iszonyatos majdnem bénító nyomás a lelkekre."

P. Franz Meures SJ német provinciális megjegyezte az ökumenikus munkájáról: P. Georgot, mint egy katolikus királyi ház gyermekét az evangélikus környezete hozta ideális helyzetbe a későbbi tevékenységeiben, amit a diaszpórában végzett, megismerte a "'kis nyájat", az elszigetelt keresztényeket, bátorságot és bizalmat adott másoknak a "keskenyebb útra", hogy kövessék Krisztus példáját. György atya, pedig már 1929-ben, Meissenben így prédikált: A szeretet az idő parancsa a katolikusok és protestánsok viszonyában, sőt ezentúl a zsidó polgártársaink felé is."

P. August Benninghaus SJ mártíromsága

August Benninghaus 1880. november 7-én született Druchhornban, az ankumi felsőpolgári iskola után, az osnabrücki Carolinumban érettségizett. 1900. április 26-án lépett be a holland jezsuiták noviciátusába, Blijenbeekben, mivel akkoriban Németországban a jezsuita rend tiltás alatt állt. A noviciátus után, 1902-től kezdve Valkenburgban végezte a filozófiai és teológiai tanulmányait. Közben Indiába küldték négy évre egy jezsuita kollégiumban oktatott. 1911-ben tért vissza és folytatta a képzését, 1913. augusztus 13-án szentelte pappá a kölni érsek szülei jelenlétében. 1914-től Angliába került, de a világháború miatt hadifogolynak nyilvánították, csak 1916-ban, egy hadifogoly csere alkalmával térhetett vissza hazájába. Ekkor önkéntesként a macedóniai frontra került tábori lelkészként. A háború befejeztével a Köln-Deutz-i kórházban kórházi lelkészként működött, valamint segítette az ifjúsági szervezeteket. 1924-től átvette a rendi lelkigyakorlatos mester munkáját, közben lelkipásztori feladatokat látott el Niederkasselban, Münsterben és a Betlehem bei Bergheim-i kolostorban. Majd két évig népmisszionárius volt Hannoverben. 1928-ban kinevezték a münsteri egyházmegyében a férfi Mária-kongregációk prézesévé. 1941-ig a münsteri Kettlerheimben volt lelkigyakorlatos mester és népmisszionárius.

Nyílt természetével elkerülhetetlenül konfliktusba került a Gestapóval. Már 1934-ben egy ankumi imahéten elhangzott beszéde miatt a helyi náci vezető számon kérette. 1938-ban egy búcsúnapon elhangzott a nemzeti szocializmust bíráló beszéde miatt, rágalmazás vétségével eljárás indult ellene. Tulajdonképpen csak azt mondta, hogy az egyház már sok birodalmat túlélt. Azonban a dortmundi különbíróság 1939. október 25-én, bizonyítékok hiányában felmentette, ez nagyon fájdalmas vereség volt a nácik számára. Újból feljelentették, mivel a nemzeti szocializmus által terjesztett újpogányság ellen prédikált, de újból felmentették bűncselekmény hiányában. A Gestapo nem hagyta magát, 1941. június 27-én őrizetbe vették Münsterben. Majd a szintén jezsuita Albert Maringgal együtt Bochumba vitték, innen a hernei rendőrségi fogdába került. Az ellene szóló vád államellenes izgatás volt, mivel egy katonáknak, az aschabergi Katalin-kolostorban tartott lelkigyakorlatán elhangzott beszéde miatt egy spicli feljelentette.

A sachsenhauseni koncentrációs táborba került, ahol két SS katona egy asztallal verte meg, olyan súlyos agyrázkódást szenvedett, amelynek a következményeit haláláig viselte. 1942. március 11-én a dachaui koncentrációs táborba szállították át, ahol a papi barakkba került. Itt a szerzetesek negyede jezsuita rendhez tartozott. A táborparancsnok kemény kijelentése különösen érzékenyen érintette, amikor azt mondta, hogy "a német nép titeket kivetett magából", mert német és meggyőződéses pap volt egyben. Szemtanúk mesélték, hogy P. Bennighaus, nagypénteken az ágy harmadik emeletén állva énekelte a legszebb egyházi és hazafias dalokat. A romló egészségi állapota miatt átkerült a rokkantak szükségbarakkjába. Az itteni rabokat a Linz melletti Hartheim kastélyban kialakított gázkamrákban készültek kivégezni. Azonban az éhség és a betegség annyira legyengítették fizikailag és szellemileg, hogy végül a betegszobába szállították, ahol éhen halt, 1942. július 20-án, de halála előtt még paptársai feladhatták neki az utolsó kenetet. 1942. augusztus 31-én az ankumi plébániára küldték a hamvait tartalmazó urnát, ahol a helyi temetőben eltemették. A síremlékén két szó áll: "Dachau Mártírja".

P. Johann Steinmayr SJ mártíromsága

Johann Steinmayr 1890. október 25-én született a dél-tiroli Gsies im Pustertalban. A gimnáziumi tanulmányai után, 1911. október 11-én lépett be a Jézus Társaságában a brixeni (ma Bressanone/Brixen, Olaszország) Vinzentinum szemináriumban. A jezsuita képzése után, 1919. augusztus 31-én szentelték pappá a stamsi cisztercita apátságban. 1937-től az innsbrucki jezsuita templomban működött, mint család- és férfilelkész, olyan sikerrel, hogy Dr. Paulus Rusch innsbrucki érsek, 1939-ben kinevezte a családi férfilelkészek referensé az egyházmegyéjében. A nemzeti szocializmus ellen több előadás sorozatot tartott, főként a "XX. század mítosza" sorozatban leplezte le a nácizmus embertelenségét. Ekkor a Gestapo egy spiclit küldött a nyakára, egy berlini Lürs nevű altisztet, aki mint "igazság kereső" jelentkezett nála és hónapokon keresztül, barátilag kifaggatta, kikérte a részletes véleményét a háborúról, a békekötés lehetőségéről és a hadseregről. Miután elegendő terhelő adattal rendelkeztek róla, 1943. október 15-én őrizetbe vették az innsbrucki Apostoli Adminisztratúra lelkipásztori hivatalában, majd rövidesen Münchenbe vitték, ahonnan 1943. október 27-én elvitték Berlinbe. Itt 1944. augusztus 14-én halálra ítélték és szeptember 14-én, nyaktilóval kivégezték

P. Adam Sztark SJ mártíromsága

Adam Sztark 1907. július 30-án született a kaliszi vajdaság, Zbierk községében, szülei Wladyslaw Sztark és Teresa Galecka voltak. 1924. szeptember 6-án lépett be a Jézus Társaság Stara Wies-i noviciátusába, majd az észak-lengyel (nagylengyelországi-mazóviai) provinciában végezte a jezsuita tanulmányait, 1936. június 24-én szentelték pappá Lublinban. 1939-ben, amikor a németek megtámadták Lengyelországot a zyrowicei Mária kegyhely plébánosa lett. A kegyhely Fehéroroszországban fekszik, a grodnói területen, nem messze Slonimtól, amely 1939 és 1941 között szovjetek, majd németek által megszállt terület volt.

A német csapatok féktelen terrorja, Slonimban 1941. június 25-én kezdődött, három nappal a Szovjetunió megtámadása után. Rövid idő alatt a németek felmérték a környék zsidó lakosságát, mintegy 20 ezer személyt. A helyi askenázi zsidók ősei a XVI. században menekültek Portugáliából és Spanyolországból Kelet-Európába, ahol a XVII. században közelebbi kapcsolatba kerültek a jezsuitákkal, akik itt letelepedvén egy szép barokk templomot építettek és kollégiumot nyitottak. Slonim, mind a zsidók, mind a jezsuiták számára fontos oktatási központnak számított Fehéroroszország ezen részén, részint a Nagyzsinagóga iskolája, részint a kollégium kapcsán. A Jézus Társaság pápai feloszlatása megfosztotta a jezsuitákat egyházi és oktatási alapítványaiktól, amelyeket a visszaállítás után már nem kaphattak vissza, ezért más apostoli munkákat végeztek, ezek közé tartozott a P. Sztark által is végzett munka, a zyrowicei Mária szentély gondozása és a helyi kórház pasztorálása.

A németek 1941. november 14-én, 10 ezer zsidót deportáltak a zabinkai gettóba, 1942 júniusában már a teljes zsidó lakosság elpusztítását tervezték, amit időlegesen csak a heves orosz támadások akadályoztak meg, a nagy változást a sztálingádi helyzet eredményezte. A helyi német hatóságok módszeresen felkutatták a zsidó menekülteket, 1942. december 19-én betörtek Slonimban, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának Nővérei zárdájába, ahol árva zsidó gyerekeket bújtattak, akiket P. Sztark vitt oda. A zárda főnöknője, Kazimira Wolowska (1879-1942), rendi nevén Maria Marta nővér, a segítője, Bogumila Noiszewska (1885-1942), rendi nevén Maria Ewa nővér volt. A gyerekeket a zárda padlásán rejtegették. Noha a nővérek állandóan a náci keresés félelmében éltek, mégis teljesen meglepődtek a zárdájukat ellepő fegyveresek láttán. Az elrejtett gyerekeket megtalálták a padláson, a zsidók rejtegetésért halálbüntetés járt. A Gestapo megkínozta a nővéreket, hogy több információt kapjanak a további zsidó menekültekről, de azok visszautasították, hogy bármit is eláruljanak a titkos tevékenységekről. Ezért a nácik kivitték őket a Gorki Pantalowickie nevű helyre, ahol egy gödörbe belelőtték a nővéreket.

Tíz nappal a nővérek kivégzése után a Gestapo elfogta Sztark atyát is. A plébános élete már évek óta veszélyben volt, először az ellenséges szovjet, majd német megszállás után. De sohasem késlekedett segíteni, mint egy jó pásztor a védteleneknek, mint, a zyrowicei plébánia pásztora a zsidó gyerekeket mentette a túlélésben, miután lemészárolták a szüleiket. Az atya saját életét kockáztatta a gyerekek összegyűjtésével, elrejtette őket a plébániáján, amíg át tudta vinni őket a valamivel biztonságosabbnak vélt zárdába. Teljesen tisztában volt azzal, hogy a gyerekek megmentésével a saját életét kockáztatja, ha felfedezik, de a megkezdett munkáját a Szentírás örök életű szavainak szellemében végezte, miszerint "szeresd felebarátaidat."

Amilyen váratlanul jelent meg a Gestapo a nővéreknél, ugyanúgy az atya ajtaja előtt is minden figyelmeztetés nélkül állt meg a parancsnoki autó, a zyrowicei plébánián. A meglepett atyát mindjárt felszólították, hogy tartson velük. Mire az atya mondta, hogy kenyeret szeretne készíteni, hogy misét mondhasson. Erre a gestapós ironikusan mondta: "Ahová megyünk, ott bőségesen van kenyér!" A tiszt könyörtelen hangja hallatán az atya már érezte, hogy közel van a vég. Erre engedelmesen és végtelenül egyszerűen mondta: "Ez az én mártíromságom."

Sztark atya még egy éjszakát élt, mert a következő nap bezsúfolták egy teherautóba, amely sok más, a megszállók törvényeit megsértő emberekkel volt teli. Ugyanoda vitték őket, ahol előzőleg a nővéreket is kivégezték. Mikor megérkeztek az áldozatokat levetkőztették. P. Sztark előkészült a találkozásra Teremtőjével, de hiányolta a jezsuiták fekete reverendáját, amelyet mindig viselt, mind rendjének hűséges tagja. Ezért kivégzőinek mondta, hogy reverendában akar meghalni és némi rábeszélés után a gyilkosai teljesítették az utolsó kívánságát. A náci fegyveresek egy gödörbe lőtték az áldozataikat. A halálosan megsebesült atya nem azonnal halt meg. Az akaratának egy utolsó nagy felvillanásával, a gyötrelmes fájdalmában megállt és az utolsó leheletével kimondta a dicsőséges szavakat: "Mindent Jézus Krisztusnak! Éljen soká Lengyelország!"

NS. Tomá Munk SJ mártíromsága

Tomá Munk 1924. január 24-én született Rózsahegyen (Ruomberok, Szlovákia) zsidó gyáriparos családban, édesapja, Frantiek Munk tulajdonában volt a helyi Solo gyár. Az iskoláit szülővárosában végezte. 1939. november 24-én az egész család megkeresztelkedett, Ján Fereník, rózsahegyi plébánosnál, a Szent András templomban. Az egész család élete megváltozott a keresztelés után, példamutató keresztény családi életet éltek: otthon naponta többször imádkoztak, Szentírást olvasták és rendszeresen jártak a templomba. Az apa és a fia többször végzett különböző lelkigyakorlatokat. Tomában ekkor merült fel a papság és a szerzetesség gondolata. Sok imádság, lelki beszélgetés és az érettségije után kérte a felvételét a Jézus Társaságába, 1943. július 30-án lépett be a rózsahegyi noviciátusba. A nagy, 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlat során már megfogalmazta a követni kívánt szerzetesi jelszavát: "Krisztus szeretetében az önfeláldozásig". 1944 őszén a németek összegyűjtötték a zsidókat, Tomá elnöki felmentéssel rendelkezett, de az éves nyolcnapos lelkigyakorlata után, 1944. december 15-én családjával együtt elhurcolták, hiába próbálták az elöljárói elbújtatni. Újév napján az egész családot, sok más környékbeli zsidóval elszállították Szeredre, majd Németországba. Tomá apjával együtt igazi keresztényi türelemről és szeretetről tett tanúbizonyságot a rabságuk napjaiban. Mindenkihez csak kedves szóval fordultak és megosztották az utolsó darab kenyerüket is a nélkülözőkkel. Rendszeresen imádkoztak és megvallották hitüket, ez mind a sorstárs zsidók, mind a nem zsidó rabok között általános elismerést keltett. A gyötrelmeinek végül egy golyó vetett véget egy halálmenetben, 1945. március 23-án Berlin közelében.

P. Augustín Rösch SJ rövid életrajza

Augustín Rösch 1893. május 11-én, született Schwadorfban, ahol az elemi iskolába, középiskolába, pedig a rosenheimi Királyi Humanista Gimnáziumban járt, majd a család átköltözése után freisingi püspöki fiúszemináriumban végzett. 18 éves korában belépett a jezsuita rendbe. Az első világháborúban besorozták a gyalogsághoz, és több más csata mellett részt vett a verduni ütközetben. A világháború után folytatta a jezsuita kiképzését, filozófiát és teológiát tanult, 1925-ben szentelték pappá. A feldkirchi Stelle Matutina jezsuita kollégiumban oktatott, 1928-tól általános felügyelő, majd rektor. 1935-ben kinevezték a felső-német jezsuita provincia tartományfőnökének. A nemzeti szocialisták vallásellenes irányultsága miatt konfliktusba került a hatalommal. Eredménytelenül próbálta megmenteni a katolikus házakat a bezárástól, mint a jezsuiták St. Blasienben vezetett kollégiumát. Rendszeresen felszólalt az üldözött jezsuiták érdekében, különösen sokat tett a dachaui koncentrációs táborba zárt papok érdekében, és szorgalmazta az egyház jogainak a betartását. 1941-ben, közelebbről megismerte Helmuth von Moltkét és az általa vezetett Kreisauer Kreist, amely a német antifasiszta ellenállókat tömörítette. 1942-ben két jezsuitát vitt magával -Alfred Delp és Lothar König atyákat- ebbe a csoportba. A Kreisauer Kreisben P. Rösch a vallási és a kultúrpolitikai elképzeléseket dolgozta ki, amelyek a hatalom bukása után, a keresztény és polgári alapokon álló Németország újjárendezéséhez nyújtottak megoldási javaslatokat. Az 1944. július 20-i Hitler ellenes merénylet után eltűnt és elrejtőzött egy parasztcsaládnál Haagban. Azonban 1945. január 11-én felfedezték a rejtőző jezsuita provinciálist, és a rejtekhelyet nyújtó Wolfgang Meiert egész családjával a dachaui koncentrációs táborba hurcolták. Maga P. Rösch az egyik berlini börtönbe került, ahol kegyetlenül megkínozták, de röviddel a mielőtt a Vörös Hadsereg elözönlötte volna Berlint, 1945. április 25-én, szabadon engedték. A háború után 1947 és 1961 között a bajorországi Caritas országos igazgatói posztját töltötte be. 1961. november 7-én Münchenben hunyt el.

P. Lothar König SJ rövid életrajza

Lothar König 1906. január 6-án született Stuttgartban, az iskoláit szülővárosában végezte. Majd 1924. szeptember 15-én belépett a jezsuita rend feldkirchi noviciátusába. 1926 és 1929 között a pullachi Berchmanns kollégiumban tanult filozófiát, majd 1929 és 1934 között a müncheni egyetemen természettudományi tanulmányokat folytatott, végül 1934 és 1938 között végezte el a teológiát hollandiai jezsuita főiskolán Valkenburgban. 1936. július 7-én Faulber müncheni érsek szentelte pappá a jezsuita Szent Mihály templomban. A terciáját Feldkirchben töltötte, majd 1939-től 1944-ig a pullachi Berchmann kollégiumban tanított kozmológiát, de mellette P. Augustín Rösch tartományfőnöknek volt a titkos titkára, akivel a rendi konspiratív feladatokat szervezte a nemzeti szocializmus elleni ellenállásban, illetve a német püspökök között végzett futári feladatokat. 1944 augusztusától a Gestapo elől bujkálni kényszerült, 1945. január 30-tól, a Berchmanns kollégium szenespincéjében rejtőzködött, ahol gégefő rákot kapott, amit a rejtekhelyen nem tudtak kezelni. A náci rendszer bukása után, az elpusztult jezsuita kollégiumoknak az újjáépítését szervezte, de a kezeletlen daganata miatt 1946. május 5-én, Münchenben elhunyt.

Friedrich Johannes Muckermann rövid életrajza

Friedrich Johannes Muckermann 1883. augusztus 17-én született Bückeburgben. A padernborni gimnázium befejezése előtt, 1899-ben lépett be a holland Blijenbeek jezsuita noviciátusba, majd négy év múlva megkezdte a filozófiai tanulmányait, mivel előbb még humán tárgyakat tanult és leérettségizett a bückeburgi gimnáziumban, amelyet 1912-től a teológiai stúdiumok követtek. A teológia mellett a koppenhágai egyetemen germanisztikát tanult. 1914-ben szentelték pappá, majd az orosz frontra került tábori lelkészként, ahol fogságba esett, a minszki és a szmolenszki fogolytáborból, az 1919-es fogolycsere útján, mint Karl Radek (1885-1939) lengyel kommunista cserepárjaként szabadult. Németországba visszatérve, Bonnban majd Münsterben befejezte a tanulmányait, utána, mint író, újságíró és sajtólevelező működött, és mint modern sajtóapostol megalapította a kétnyelvű Der Gral/De Graal újságot, amelyet 1939-ben betiltottak. 1921-től rendszeresen prédikált a rádiókban, ezek mellett lelkipásztori tevékenységet is folytatott. Mivel a kezdetektől fogva elszánt ellenzője volt a nemzeti szocialistáknak és az általuk terjesztett ideológia ellen számos írásában fellépett, 1934-ben az "állam ellenségének" nyilvánították, ezért Hollandiába menekült. Ahol a neves antifasiszta Brüggemann a "Twentsche Courant" kiadó- és nyomda tulajdonosa segítette az illegális munkájában, amelyet a Gestapo is figyelemmel kísért. Minden felügyelet és ellenőrzés ellenére sikerült mégis Németországba csempészni, olyan egyházi újságokat, amelyek az igazat írták meg és leleplezték a náci rendszer igazságtalanságait. 1936-tól Rómában, majd a következő évben, Bécsben élt, 1938-ban a nácik megfosztották a német állampolgárságától, a hitlerista csapatok ausztriai bevonulása után, 1938-ban átment Párizsba, ahol Párizs elestéig, 1940 júniusáig, a párizsi rádióban vasárnaponként előadásokat tartott, amint mindig hangsúlyozta, sohasem Németország vagy a német nép ellen, hanem csakis a nemzeti szocialisták és németországi követőek ellen emelte fel a szavát. 1941-től St. Martin-Chateauban élt teljesen elszigetelten és magányosan, minden lelkipásztori tevékenységtől is megfosztva. 1943-ban a bujkálás évei után sikerült a Gestapo elöl, Svájcba szöknie, ahol sok cikket és könyvet írt a nácizmus ellen, amelyeket a francia és az angolszász sajtó is leközölt. 1945 decemberében súlyosan megbetegedett, majd 1946. április 2-án hunyt el Montreauxban.

P. Gaston Fessard rövid életrajza

Gaston Fessard 1897. január 28-án született Elbeuf-sur-Seine-ban. 1913 őszén belépett a Jézus Társaságába, de a noviciátusát az első világháború félbe szakította, ahol mint altiszt szolgált. 1919-ben egy rövid isztanbuli tartózkodás után folytatta a tanulmányait Jerseyben a skolasztikátusban, itt barátjával Henri de Lubac-val kidolgozta a filozófia új alapelveit. Ezután jogot hallgatott, majd a Sorbonne filozófiai fakultását látogatta 1923 és 1926 között, majd Lyon-Fourvière-ban a jezsuita fakultáson elvégezte a teológiát 1926-1930 között, 1928-ban pappá szentelték. A rendi képzését a tercia követte Münsterben 1930-1931-ben. Három évig működött Poitiers és Párizs jezsuita kollégiumaiban, majd átvette a francia jezsuiták elméleti folyóiratának, az Études-nek (Ismeret-nek) a szerkesztését (1962-ig végezte) és a Recherches de Science Religieuse (A vallástudomány kutatásai) titkárságának a vezetését (1950-ig). 1936-ban néhány politikai filozófiai és teológiai művel lépett a nyilvánosság elé, amelyekben az aktuális, Franciaországot veszélyeztető politikai irányzatokra, mint a nácizmus és a kommunizmus hívta fel a figyelmet. A műveiben a történeti áttekintést magas szintű filozófiai igénnyel vezette. Le dialogue catholique-communiste est-il possible? (A katolikus-kommunista párbeszéd lehetséges-e? Párizs, 1938), Épreuve de force.Réflexion sur la crise internationale (A hatalom kísérlete. Reflexiók a nemzetközi krízisre. Párizs 1939), címen megjelent könyveiben a megegyezést kereste. Nagyon híres tanulmányában: France, prends garde de perdre ton âme!, (Franciaország, vigyázz, el ne veszítsd a lelkedet!), amely Témoignage chrétien (Keresztény tanúságtétel) folyóiratban, 1941-ben látott napvilágot, a francia állapotokra hívta fel a figyelmet, és egységre szólította fel a franciákat vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. A második világháborúban rövid katonai szolgálatra hívták be, majd a német megszállás idején betiltották a műveit, sőt 1944-ben a Gestapo őrizetbe vette.

A nácizmus bukása után teljes erejével a kommunizmus kritikájára koncentrált, de vitába került a katolikus értelmiségiekkel a "munkás papok" kérdésében. 1956-ban jelent meg élete legjobb műve a "Dialectique des Exercices spirituels de saint Ignace de Loyola" (Loyolai Szent Ignác lelki gyakorlatainak dialektikája), amelyben a rendalapító gyakorlatainak alapos magyarázatával kifejtette az emberi és isteni szabadság filozófiájának egyetemes dimenzióját. Ezzel a művével a XX. század egyik legnagyobb gondolkodójának számít. Élete utolsó szakaszában a kereszténység és a marxizmus kapcsolatát valamint a felszabadítás teológia néhány aspektusát vizsgálta. 1978. június 18-án hunyt el Porto Vecchioban, Korzikán.

P. Pierre Chaillet SJ rövid életrajza

Pierre Chaillet 1900. május 13-án született a Scey-Maisiéres melletti Doubs településen, Besanconban végezte az iskoláit, 1923-ban belépett a Jézus Társaság lyoni noviciátusába, majd filozófiai, teológiai és retorikai tanulmányokat végzett. A magiszteri gyakorlatát az algériai Notre-Dame d'Afrique kollégiumban töltötte, ahol megismerte a gyarmatosítás árnyoldalait. Visszatérte után, 1931-ben pappá szentelték, utána sokat utazott Németországba és Ausztriába, az utóbbiban végezte el a terciáját, 1934-ben. 1935-től a lyoni teológián tanított, majd 1936-ban, Rómában teljesítette a bienniumot és 1937. február 2-án letette az utolsó (negyedik) fogadalmát. A nemzeti szocialisták újpogány eszméit vizsgálva figyelt fel a nácizmus embertelenségére, valamint az általuk terjesztett halálos veszedelemre, amely az emberiséget fenyegette. 1934-ben Dollfuss osztrák kancellár személyisége, harcos antifasiszta felfogása nagy hatással volt rá, 1939-ben megírta a L'Autriche souffrante (A szenvedő Ausztria) című könyvét, amelyben a náci eszmék terjedését vizsgálta. A könyv második részében az ausztriai náci terrort ismertette. 1938 végén a nácizmus elöl menekülő üldözöttek számára segélyszervezetet alapított. Majd megalapította rendtársaival a Cahiers du Témoignage Chrétien (A keresztény tanúságtétel füzetei) címmel a szellemi ellenállás titkos lapját. Először csak ötezer példányban adták ki, de a későbbi számok már elérték a 120 ezres példányszámot. 1942-től fél illegalitásba vonulva szervezte az üldözöttek és az ellenállók segítését. 1944-ben belépett a Comité des oeuvres sociales de la Résistance (Az ellenállás szociális ügyeinek tanácsa), az ellenállás egyesített szervezetébe, mint a szociális ügyek koordinátora. Franciaország felszabadulása után a kommunista eszmék ellen harcolt, mint lapszerkesztő, de sokszor került összeütközésbe a kollégáival és rendtársaival. Ezért 1957-től haláláig a jezsuiták karitatív tevékenységében vett részt. 1972. május 27-én hunyt el Lyonban.

A nemzeti szocializmus által koncentrációs táborban meggyilkolt jezsuiták:

Ausztria:

Steinmayr, Johann (1890-1944)

Schwingshackl, Johann N. (1887-1945)

Belgium:

Jacques Magnee (1903-1942)

Csehország:

Malimanek, Antonín (1916-1945)

Vlk, Frantisek (1904-1945)

Hollandia:

Robert Regout (1896-1942

Henrik Zwaans (1898-1942)

Franciaország:

Ceillier, Patrick (1913-1942)

Christope, Georges (1912-1944)

Deparis, Rene (1910-1945)

Ritter, Joseph (1872-1941)

Wilme, Francois X. (1865-1941)

Horvátország:

Zuzek, Aloysius (1865-1941)

Lengyelország:

Bednarski, Stanislaw (1896-1942)

Binkowski, Jan (1867-1941)

Bukowy, Stanislaw (1910-1942)

Cag, Jozef (1912-1945)

Cyrek, Józef (1904-1940)

Czudek, Józef (1883-1941)

Czyzycki, Julian (1911-1942)

Dembowski, Kazimierz (1912-1942)

Felczak, Stanislaw (1906-1942)

Gladysz, Bronislaw (1913-1942)

Fierk, Eustachy (1902-1943)

Grudzien, Henryk (1912-1940)

Jablonski, Blazej (1871-1942)

Kaluza, Franciszek (1877-1941)

Kiwinski, Jozef (1918-1943)

Komar, Stanislaw (1882-1942)

Konopinski, Jozsef (1880-1940)

Konopka, Jozsef: (1879-1941)

Kuznowicz, Mieczyslaw J. (1874-1945)

Letowski, Julian (1907-1941)

Malinowski, Michal (1887-1942)

Morawski, Marian Józef Wojciech (1881-1940)

Musial, Jerzy Stanislaw (1919-1945)

Niemancewicz, Antoni (1893-1943)

Nierowisz, Bernard (1888-1942)

Piechucki, Wladyslaw, 1893-1946)

Podbienski, Tadeusz (1898-1939)

Podolenski, Stanislaw (1887-1945)

Przystas, Roman (1908-1942)

Racinski, Wladyslaw (1914-1941)

Roseman, Feliks (1904-1940)

Roth, Jan (1870-1944)

Sejbuk, Czeslaw (1906-1943)

Sewillo, Stanislaw (1917-1943)

Sopuch, Stanislaw (1869-1941)

Sowa, Stanislaw (1886-1944)

Szakola, Stefan (1912-1942)

Szopinski, Boleslaw (1880-1941)

Szulc, Wladyslaw Antoni (1910-1941)

Trela, Henryk (1889-1942)

Wasckielis, Leon (1909-1942)

Wawrzyniak, Franciszek (1866-1939)

Weglinski, Gabriel (1906-1940)

Wielgosz, Bronislaw (1916-1942)

Zajac, Jan (1911-1945)

Zelezniak, Eugeniusz (1900-1942)

Németország:

Bennighaus, August (1880-1942)

(Boldog) Mayer, Ruppert (1876-1945)

Sachsen, Georg von (1893-1943)

A koncentrációs tábort túlélő jezsuiták:

Ausztria:

Lenz, Johann Maria (1902)

Csehország:

Kolaek, Aloysius (1887-1970)

Belgium:

De Coninck, Leo (1889-1956)

Van Gestel, Peeter (1897-1972)

Egyesült Államok:

Cavanaugh, Paul W. (1901-1975)

Franciaország:

Beschet, Paul (1921)

Riquet, Michel (1898-1993)

Sommet, Jacques (1912)

Lengyelország:

Kozlowiecki, Adam (1911-2007)

Mitros, Jozef F.(1911-2003)

Németország:

Pies, Otto (1901-1960)

Rosch, Augustin (1893-1961)

A nemzeti szocialisták által meggyilkolt jezsuiták:

Belgium:

Dejemeppe, Joseph (1914-1940)

Descampe, Albert (1915-1944)

Fallon, Henri (1867-1940)

Heck, Bartolomew (1913-1940)

Lange, Rene (1895-1944)

Ledant, Augustin (1887-1940)

Lefebvre, Bruno (1857-1940)

Malderen, Leonard van (1896-1940)

Rigot, Paul (1902-1940)

Salaun, Pierre (1913-1940)

Servais, Joseph (1881-1940)

Franciaország:

Andrieux, Adolphe (1907-1943)

Aragnieu, Jacques (1908-1940)

Catry, Etienne (1914-1940)

Charvet, Claude (1917-1940)

Delcourt, Ignace (1899-1940)

Fevre, Jean Baptiste (1920-1945)

Fleury, Charles (1897-1940)

Grehan, Bernard (1917-1940)

Grussenmeyer, Emile (1914-1940)

Guinoiseau, Jean (1912-1940)

Hulin, Joseph (1913-1940)

Klein, Jean (1897-1944)

La Baume, Francois Xavier de (1915-1940)

Latour, Pierre (1910-1940)

LeClec'h, Jean-Marie (1916-1940)

Lerolle, Jacques (1910-1940)

Maillard, Paul (1909-1940)

Merveille, Gerard (1910-1940)

Montcheuil, Yves de (1900-1944)

Montigny, Louis de (1902-1940)

Pontcharra, Jean de (1908-1940)

Rogez, Charles (1900-1940)

Tortat, Pierre (1907-1940)

Toulouse, Pierre (1917-1940)

Tresca, Louis (1911-1941)

Lengyelország:

Bajak, Feliks (1884-1944)

Bieganski, Antoni M. (1900-1944)

Bielen, Antoni (1880-1939)

Blajer, Blaizej (1885-1939)

Bobritzki, Klemens (1911-1944)

Bojolka, Bronislaw (1895-1939)

Bok, Franciszek (1882-1939)

Borysiak, Jan (1914-1939)

Brodowski, Jan (1910-1939)

Fus, Jozef (1906-1944)

Glaudan, Adam (1863-1944)

Glowa, Czeslaw (1909-1939)

Golebiowski, Jozef (1883-1939)

Grabowski, Zbignew (1916-1944)

Hrynaszkiewicz, Leonard (1913-1944)

Jablonski, Blazej (1871-1942)

Klimkiewicz, Feliks (1893-1944)

Konewecki, Jozef (1893-1939)

Kosibowicz, Edward (1895-1944)

Libinski, Herman (1867-1944)

Ludwikowski, Piotr (1905-1939)

Madalinski, Jan (1911-1944)

Mojkowski, Julian (1863-1939)

Mroczka, Henryk (1901-1944)

Orzechowski, Stanislaw (1904-1944)

Pawelski, Jan (1868-1944)

Pienkosz, Aleksander (1915-1944)

Roszak, Edmund (1900-1943)

Sudy, Karol (1908-1939)

Swiatopelk-Mirski, Antoni (1907-1942)

Swiecicki, Czeslaw (1912-1944)

Sztark, Adam (1907-1942)

Szymaniak, Franciszek (1916-1944)

Tomaszewski, Stanislaw (1919-1944)

Watrobski, Wojciech (1917-1939)

Wiacek, Wladyslaw (1910-1944)

Wilczynski, Henryk (1915-1944)

Wnek, Stanislaw (1859-1944)

Wojkowski, Julian (1863-1939)

Wroblewski, Mieczyslaw (1912-1944)

Zabek, Edmund (1899-1939)

Zwiatopelk-Mirski, Antoni (1907-1942)

Németország:

Albrecht, Robert Johannes,(1907-1943)

Bohm, Fredrich (1900-1940)

Grimm, Alois (1886-1944)

Rodle, Josef (1902-1940)

Szlovákia:

Munk, Tomá (1924-1945)

Összeállította: Bikfalvi Géza

Válogatott szakirodalom:

XI. Pius pápa körlevele a katolikus egyház helyzetéről a Német Birodalomban. Bp. 1937

Alzin, Josse: Martyrologe 1940-1945. Frankfurt am Main, 1947

Aumont, Michèle: Ignace de Loyola et Gaston Fessard. Paris, 2006

Balling, Adalbert L.-Abeln, Reinhard: Martyr of brotherly Love. London, 1992

Bartoszewski, Wladyslaw-Polonsky, Antony: The Jews in Warsaw. Oxford, 1991.

Bédarida, Renée: Pierre Chaillet. Paris, 2000

Bédarida, Renée-Bédarida, François: La Résistance spirituelle, 1941-1944. Les cahiers clandestins du "Témoignage Chrétien". Paris, 2001

Behrle, Günther: Die Wunder des Pater Rupert Mayer. München 2004

Béky Gellért: Az Ige szolgálatában. Isten szolgája Mayer Rupert. Parma/Ont., 1979

Bernadac, Christian: Les sorciers du ciel. Paris, 1969

Bernard, Jean: Mon metier d'Eveque. Paris, 1976

Beschet, Paul: Mission en Thuringe. Paris, 1989

Bessieres, Albert: Un martyr de la charite. Lyon-Fourvière, 1946

Bientinesi, Lorenzo: Un prete alla macchia. Roma, 1995

Bleistein, Roman: Dossier: Kreisauer Kreis. Dokumente aus dem Widerstand gegen den Nationalsozialismus; aus dem Nachlaß von Lothar König SJ. Frankfurt am Main, 1987

Bleistein, Roman: Alfred Delp. Geschichte eines Zeugen. Frankfurt am Main, 1989

Bleistein, Roman:Rupert Mayer, ein Mann der Wahrheit. Ostfildern, 1991

Bleistein, Roman: Rupert Mayer, der verstummte Prophet. Frankfurt am Main, 1993

Bleistein, Roman: Augustin Rösch. Leben im Widerstand. Biographie und Dokumente.

Frankfurt am. Main, 1998

Braham, Randolf L.: A magyar Holocaust. 2.k. Bp., 1988

Brinkmann, Emil: Der letzte Gang". Erinnerungen an meinen Bruder, Münster, 1950

Brakelmann, Günther: Helmut James von Moltke. Eine Biographie. München 2007

Brodkorb, Clemens-Kentru, Christoph: Georg von Sachsen. Kronprinz-Priester-Jesuit Heiligenstadt 2004

Bujacz, Ludwik. Oboz koncentracyjny w Dachau. Warszawa, 1946

Cauvin, Albina. Nacht und Nebel. Milano, 1981

Cudem Ocaleni. Warszawa, 1981

Coady, Mary Frances: With bound hands. A Jesuit in Nazi Germany. The life and selected prison letters of Alfred Delp. Chicago, 2003

David, Raymond. Du bagne francais au bagne nazi. Paris, 1974

Delp, Alfred: Prison meditations. New York, 1966

Delp, Alfred: Advent of the heart. Seasonal sermons and prison writings, 1941-1944. San Francisco, 2006.

Delp, Alfred: Mit gefesselten Händen. Frankfurt am Main, 2007

Denzler, Georg-Fabricius, Volker: Die Kirche im Dritten Reich, Bd. 2. Frankfurt, 1988

Dillard, Robert J.M.: La vie et la mort du R.P. Dillard. Paris, 1947

Die Toten von Dachau: Deutscher und Oesterricher. München, 1949

Dunin-Wasowicz, Krzystof: Resistance in the Nazi concentration camps. Warszawa, 1982

Durkin, M-C.: "Ours" Jesuit Portraits. Paris, 2006.

Duquesne, Jacques: Les catholiques francais sous l'occupation. Paris, 1966

Endrass, Elke: Gemeinsam gegen Hitler. Pater Alfred Delp und Helmuth James Graf von Moltke. Stuttgart, 2007

Fedorowicz, Tadeusz. Drogi, Opatrznosci. Kraków, 1991

Feldmann, Christian: Die Wahrheit muss gesgt werden. Rupert Mayer Leben im Widerstand. Freiburg, 1987.

Feldmann, Chritian: Alfred Delp. Leben gegen den Strom. Freiburg, 2005

Finker, Kurt: Graf Moltke und der Kreisauer Kreis. Berlin 1993

Fievet, Michel. Martyrs du Nazisme. Lyon-Fourvière, 1987

Friedländer, Saul: Pius XII. und das Dritte Reich. Hamburg, 1965

Frieling, Christian. Priester aus dem Bistrum Munster im KZ. Düsseldorf, 1993

Frojimovics Kinga-Komoróczy Géza: A zsidó Budapest. 2.k. Bp.,1995

Frossard, Andre: Forget not love. San Francisco, 1991

Fuchs, Gotthard: Glaube als Widerstandskraft. Frankfurt am Main, 1985

Gill, Anton: An honourable defeat. New York, 1994

Gollnick, Rudiger: Vom Winde nicht verweht. Berlin, 1988

Gouyon, Paul- Callo, Marcel: Temoin d'une generation, 1925-1945. Lyon, 1981

Grabowski, Stanislaw: Follow me. New York, 1997

Gruber, Hubert: Friedrich Muckermann S.J., 1883-1946. Mainz, 1993

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001

Harignordoquy, Pierre: Jean Bernier. Paris, 1990

Haub, Rita: Rupert Mayer. Der Wahrheit verpflichtet. Limburg-Kevelaer, 2004

Haub, Rita: Alfred Delp. Beten und Glauben. Kevelaer, 2007

Haub, Rita: Pater Rupert Mayer. Ein Lebensbild. München 2007

Haub, Rita-Schreiber, Friedrich: Alfred Delp. Held gegen Hitler.Würzburg, 2007

Hehl, Ulrich von: Priester unter Hitlers Terror. Hamburg, 1984

Herbermann, Norbert: Friedrich Muckermann. Ein Apostel unserer Zeit. Paderborn, 1953

Hericourt, Jean: Requiem a Buchenwald. Berlin, 1968

Hoffman, Bedrich: And who will kill you? Roma, 1994

Holböck, Ferdinand: Die neuen Heiligen der katholischen Kirche. Bd.2. Stein am Rhein, 1992

Innerhofer, Josef: Südtiroler Blutzeugen. Bozen, 1985

Jacewicz, Wiktor: Martyrlogium Polskiego. Waszawa, 1977

Jacobsen, Hans-Adolf: Opposition gegen Hitler und der Staatsstreich vom 20. Juli 1944 in der SD-Berichterstattung, Bd. 2. Stuttgart, 1989

Kaczmarzyk, Dariusz: Wielkie serce. Warszawa, 1985

Kempner, Benedicta Maria: Priester vor Hitlers Tribunalen. München, 1970

Koerbling, Anton: Pater Rupert Mayer. Regensburg, 1975

Koerbling, Anton- Riesterer, Paul: Boldog Rupert Mayer. Kecskemét, 1995

Korszynski, Franciszek: Jasne promiene w Dachau. Warszawa, 1957

Kozlowiecki, Adam: Ucisk i strapienie. Warszawa, 1967

Krapka. Emil-Mikula, Vojtech: Dejiny Spolonosti Jeiovej na Slovensku. Cambridge, 1990

Lapomarda, Vincent A.: The Jesuits and the Holocaust. Waco, 1981

Lapomarda, Vincent A.: The Jesuits and the Third Reich. Lewiston, 1989

Lapomarda, Vincent A.: Jesuiten und Juden während des Holocaust.Jahrbuch der Gesellschaft Jesu (2000) 156-158

Lenz, Johannes Maria: Christus in Dachau. St. Gabriel b. Mödling 1960

Leugers, Antonia: Gegen eine Mauer bischöflichen Schweigens. Der Ausschuß für Ordensangelegenheiten und seine Widerstandskonzeption 1941 - 1945. Frankfurt/M., 1996

Lévai Jenő: Fehér könyv. Bp., 1946

Lewy, Günter: Die katholische Kirche und das Dritte Reich. München, 1964.

Lubac, Henri de: Résistance chrétienne à l'antisémitisme. Souvenirs (1940-1944) Paris, 1988

Majdanski, Kazimierz: Bedziecie moimi swiadkami. Kraków, 1987

Malak, Melchior: Man's Inhumanity. H.n., 1949

Mayer, Rupert: Leben im Widerspruch. Frankfurt am Main, 1991

Mazor, Michel. The Vanished City: Everyday Life in the Warsaw Ghetto. New York, 1993.

Mendizabal, Rufo: Catalogues Defunctorum in Renata Societate Iesu. Romae, 1972

Menningen, Alexander: Pater Kentenich, Bekenner von Dachau. München, 1974

Molette, Charles: Pretres, religieux, et religieuses dans la resistance au nazisme. 1940-1945. Paris, 1995

Moll, Helmuth: Die katholischen deutschen Märtyrer des 20. Jahrhunderts. Paderborn, 2005

Moll, Helmuthl: Zeugen für Christus. Das deutsche Martyrologium des 20. Jahrhunderts. Bd. 1-2. Paderborn, 2000

Mommsen, Hans: Alternative zu Hitler. Studien zur Geschichte des deutschen Widerstandes. München 2000

Montety, Henri de: Pierre Chaillet SJ titkos küldetése Magyarországon 1939 és 1940 között. A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig. Piliscsaba, 2006. 677-682

A mosaic of victims. New York, 1990

Munch, Maurus: Unter 2579 Priestern in Dachau. München, 1972

Neufeld, Karl H.: Geschichte und Mensch. A. Delps Idee der Geschichte. Rom, 1983

Neuhausler, Johann B.:What Was it Like in the Concentration Camp at Dachau? Mainz, 1973

Niedermayer, Hans: Augustin Rösch. Ein Mann des Widerstands im Dritten Reich. Jahresbericht Dom-Gymnasium, Freising, (1994/95) 8-24

Paluszkiewicz, Felicjan: Przyszli suy Rzym, 1985.

Pelle János: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény (1938-1944). Bp., 2001.

Puncer, Franc: Duhovnik v taboriscu smrti. Zagreb, 1991

Rieke-Benninghaus, Hermann:P. August Benninghaus SJ.Märtyrer aus Druchhorn, Dinklage, 2005

Rieke-Benninghaus, Hermann: Zeugen für den Glauben. A. Benninghaus. Dinklage, 2005

Rieke-Benninghaus, Hermann: Ich gebe Zeugnis. Dinklage, 2005

Rösch, Augustin: Kampf gegen den Nationalsozialismus. München, 1985.

Ságvári Ágnes: Tanulmányok a magyarországi holokauszt történetéből. Bp., 2002.

Sales, Michel: Gaston Fessard. 1897-1978. Bruxelles, 1997

Saltin, Günther: Durchkreuztes Leben. Alfred Delp. Mannheim, 2003

Sandfuchs, Wilhelm: Pater Rupert Mayer. Würzburg, 1987

Scaduto, Mario: P. Pietro Tacchi Venturi, S.J. (1861-1956), Archivum Historicum Societatis Iesu 25 (1956) 755-76

Schaller, Andreas: Zum Abschied eine kleine Rose, Zeitzeugen erinnern sich an Pater Rupert Mayer. München, 1996

Schauber, Vera-Schindler, Hanns Michael: Heilige und Patrone im Jahreslauf. München, 2001

Schellenberg, Walter-Petersen, Gita: Memoiren. Köln, 1959

Schelling, Georg: KZ-Lagerdekan Georg Schelling. Bregenz, 1991

Szwajger, Adina Blady: I Remember Nothing More. The Warsaw Children's Hospital and the Jewish Resistance. New York, 1990

Schwerin, Franz von: Helmuth James Graf von Moltke. Im Widerstand die Zukunft denken. Zielvorstellungen für ein neues Deutschland. Paderborn, 1998

Szweda, Konrad: Poniesli swoj krzyz. Rzym, 1989

Unzeitig, Engelmar: Liebe verdoppelt die Krafte. Marianhill, 1993

Voderholzer, Rudolf: Henri de Lubac begegnen. Augsburg, 1999

Voderholzer, Rudolf: "Ein Genie der Freundschaft". Henri de Lubac (1896-1991). Die theologische Hintertreppe: die grossen Denker der Christenheit. München, 2005

Wagner, Herbert: Die Gestapo war nicht allein...Münster, 2004

Weiler, Eugen: Die Geistlichen in Dachau sowie in anderen Konzentrationslagern und Gefängnissen. Mödling bei Wien, 1971