Imaapostolság szándéka 2017 április

A fiatalokért, hogy képesek legyenek a saját meghívásukra nagylelkű választ adni, komolyan elgondolva annak lehetőségét is, hogy az Úrnak szenteljék magukat a papságban vagy a szerzetesi életben.

Isten minden egyes embert személyesen, név szerint ismer, és mindegyikünket arra hív, hogy szeressük Istent és embertársainkat. Sőt, ezt a meghívást még részletesebben is közli velünk. A Kalkuttai Szent Teréz anya szerette mondogatni: „Isten mindenkit személyesen arra hív, hogy valami szépet csináljon életéből”. Ezt a hívást egyrészt körülményeink, vagyis tapasztalataink, embertársaink kérései, elénk táruló feladatok és lehetőségek, egyes személyekkel való találkozások stb. közvetítik, másrészt pedig az a halk, de kitartóan jelentkező belső hang mindegyikünk szíve mélyén, mellyel Isten vezetgeti életutunkat. Főképpen fiatal korunkban nagyon fontos, hogy ezt a hívást meghalljuk, megkülönböztessük más, lármásabb, hamis hívásoktól és visszhangozzunk rá. Sajnos, bizony ezt a ráfigyelést a fiatalok sokszor elmulasztják, annyira elfoglalják őket a különböző ösztönök, ösztönzések, szenvedélyek, csábítások és a mai társadalom kakofóniája. Ilyen esetekben néha csak élete vége felé ébred rá az ember, hogy életében sem azt nem tette, amire igazán kedve volt, sem azt, ami boldogította, sem pedig azt, amivel másoknak hasznára lehetett volna, hanem csak sodródott az életben. Ezért kéri a Szentatya ebben a hónapban, hogy imádkozzunk ezekért a fiatalokért, hogy helyesen tájolják be életüket az Isten hullámhosszára.

Minden emberi élet, amelyet azért választottunk, hogy nagyobb legyen e világon a szeretet, isteni hívásra adott válasz. A katolikus keresztények esetében pedi különösen fontos, hogy ha az Isten a papságra vagy a szerzetesi életre hív egyeseket, ezt a hívást meghallják, és örömmel kövessék. Isten népének szüksége van a papok és szerzetesek szolgálatára, akik nélkülözhetetlen feladatokat töltenek be az egyház és az egész emberi társadalom életében. Ezért olyan fontos, hogy azok, akiket az Isten ilyen életpályára hív, erre felfigyeljenek és nagylelkűen vállalkozzanak erre a szép, de fáradságos szolgálatot megkövetelő életpályára. Minthogy az egyház számára ilyen szolgálatot vállaló emberek szükségesek, biztosak lehetünk abban, hogy Isten ma is meghív megfelelő számú férfit és nőt, hogy életüket erre szánják.

Néha jelentéktelennek tűnő események lehetnek ilyen hívások beindítói. Szabadjon egy példát mesélni saját életemből. Rokonságunkban sokan gyakorolták katolikus hitüket, de senki közülük nem volt úgynevezett „egyházi személy”, pap vagy apáca. Így nekem még eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Történt azonban, hogy egy nap, amikor a vasárnapi misén megáldozva magamhoz vettem Krisztus szent testét, úgy látszik a mise után egy ideig meglátszott arckifejezésemben, hogy fontos dolog volt számomra a szentáldozás. A családunkat meglátogató kedves öreg nagymamám ezt észrevette, és hitelen felém fordulva ezt mondta: „Péterkém, nem akarsz te talán pap lenni?” Minthogy e napig soha még eszem ágában sem volt papnak menni, elnevettem magamat nagymama kérdésén, és aznap, ebéd közben, ezt mondtam a szintén nálunk ebédelő nagyapámnak: „Képzeld, nagyapa, nagyika milyen furcsát mondott ma nekem, azt, hogy nem akarok-e papnak menni.  Hogyan is juthatott ilyen dolog nagyika fejébe?” Erre, nagy csodálkozásomra, nagyapám ezt válaszolta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a paposkodás.” Tudni kell, hogy nagyapa sohasem járt misére. Mondásakor talán valami püspökre gondolhatott, akik az akkori Magyarországon jómódban éltek és köztiszteletben álltak. Fogalmam sincs, hogy miért mondta ezt nagyapa, de nekem e mondás szöget ütött a fejembe: Ekkor gondoltam először életemben arra, hogy egyáltalán elgondolható számomra életpályaként a papi szolgálat. Nagyapámmal többet sohasem beszéltem erről a lehetőségről, de ettől kezdve ott volt lelkem mélyén a jó Isten horga, amellyel folyamatosan erre az életre vonzott engem. Most, életem vége felé, csak hálával tudok gondolni nagymamára és nagyapára, akik tudtukon kívül, így elültették bennem a papi hivatás magját.

Később persze sok élmény, tapasztalat, beszélgetés és imádkozás nyomán ez a mag kicsírázott, és most már, jezsuita papságban töltött életem alkonyán csak azt mondhatom, hogy „hála legyen Istennek az ő ingyenes, nagy adományáért.”

Persze annyiféle az isteni hívás, ahány ember él e világon. Mindegyikünket arra hívja Isten, hogy „valami szépet csináljon életéből”. Imádkozzunk e hónapban azért, hogy a mai fiatalok, ki-ki meghallja Isten hívó szavát, és olyan életet válasszon, amely szép virágként kinyílik e világban és a másvilágon is.

Összeállította: P. Nemeshegyi Péter SJ

Megosztom ezt a cikket: